A szuverenitást valóban védeni kell

Ha van értelme Magyarországon a sokat hangoztatott szuverenitásnak, akkor nem a kormány külső függetlenségét kellene vele körülbástyázni, hanem a hazai társadalom és intézményeinek szabadságát kellene megteremteni, visszaállítani. Tehát a népszuverenitás nem a politikai állam, hanem Magyarország belső társadalmát és függetlenségét kell illesse és jelentse.

A központi állam eleve – a legnagyobb – erőszakszervezet, reményeink szerint persze megfelelő önkorlátozással. Egy demokráciában éppen hogy az állammal és a kormányzattal szembeni szuverenitásvédelmet kell garantálni, a hatalom önkorlátozásának esetleges megingása esetére.

A központi hatalomnak vannak alsóbb szerveződései, intézményei, amelyekkel - továbbá szabályokkal, törvényekkel, rendeletekkel - irányítja a társadalmat. Jobb esetben működési feltételeket teremt az alatta lévő hatalmi egységeknek, az ország egyes régióinak, településeinek, amelyek jórészt rendelkeznek saját önkormányzatokkal, helyi hatalommal. Az a fő kérdés, hogy milyen garanciái vannak az állammal szembeni szuverenitásuk megőrzésére ezeknek az alsóbb szervezeteknek és közösségeknek.

Sok ezer településen vannak helyi közösségek, amelyeknek civil polgárok a tagjai, akik akarattal, érdekekkel, közös ügyekkel bírnak. Ezek kapcsán egyesüléseket, kis szövetségeket, társaságokat, majd egyleteket hoznak létre és ezeket működtetik. Ki védi meg az ő szuverenitásukat?

Van egy jól ismert elv, a szubszidiaritásé. Ezt a legtöbb eszmeáramlat többnyire jelentős dolognak, fontos eszmének tartja, még hirdeti is – többnyire addig, amíg ellenzékben van. De azután, hogy megválasztották, hogy valamilyen szintű hatalma (vagy vélt hatalma) lett az alsóbb társadalmi egységek fölött, gyakran már csak zavaró tényezőnek tekinti.

E fogalmat vizsgálva induljunk ki a "szubszidiál" jelentéséből, ami eredendően a kisegítésre utal. A nagyobb társadalmi/hatalmi egység (pl. egy kormány vagy települési önkormányzat) az alatta lévő szinteket – így a közösségeket, sőt esetenként az egyes embereket, de pl. családokat is – szükség esetén ki kell, hogy segítse a különféle tevékenységeikben: „…minden társadalmi tevékenység lényegénél és benne rejlő erejénél fogva segíteni, szubszidiálni köteles a társadalmi egész egyes részeit, ellenben sohasem szabad bomlasztania vagy bekebeleznie azokat” - írja XI. Piusz pápa Quadragesimo Anno kezdetű enciklikájában.

Ám a kisegítés csak a hatalmi egységek egyik irányú felelősségének a meghatározása. De a szubszidiaritás jegyében a nagyobb társadalmi/hatalmi egységnek van egy másik, legalább ilyen nagy jelentőségű kötelezettsége is: a helyi szintek függetlenségének, szuverenitásának tiszteletben tartása és garantálása. „Amit az egyes egyének saját erejükből és képességeik révén meg tudnak valósítani, azt hatáskörükből kivenni, és a közösségre bízni tilos. Éppen így mindazt, amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szerveződött közösség képes végrehajtani és ellátni, egy nagyobb és magasabb szinten szerveződött társulásra áthárítani jogszerűtlenség és egyúttal súlyos bűn, a társadalom helyes rendjének fölforgatása…” - folytatódik a pápai enciklika.

Ezek a sorok a szuverenitás védelméről szólnak, mindez valójában az önrendelkezés jogának megfogalmazása. A szöveg pontosan rámutat, melyek azok a lépések, amelyeket a feljebb lévő „egységeknek” (esetünkben a központhoz közelebbi szinteknek, illetve magának a központi hatalomnak) tilos megtenniük. Ennek felrúgása „jogszerűtlenség”, de az enciklika tovább is megy: „egyúttal súlyos bűn”, s a fokozás betetőzése: „a társadalom helyes rendjének fölforgatása”.

Egy igazi, a helyi szintek védettségét és működőképességét biztosító szuverenitásvédelmi stratégia három fő eleme tehát: a hatalom feladata, hogy az egyes egységek működését szükség esetén kisegítse, számukra megteremtse a szükséges feltételeket; a hatalomgyakorlóval kapcsolatosan tiltásokat tartalmaz és a helyi szintek számára garanciákat biztosít.

Egy másik – nem kevésbé súlyos – dokumentum már közvetlenebbül államigazgatási megközelítésű, a hatóságok és a hatalom felelősségét, továbbá a központi hatalom kötelezettségeit érinti. „A szubszidiaritás elvének általános jelentése és célja egy bizonyos fokú függetlenség biztosítása egy alacsonyabb szintű hatóság számára egy magasabb szintű szervvel szemben, különösen egy helyi hatóságnak a központi hatósággal szemben. A hatalom különböző szintjei közötti hatáskörmegosztásról szól tehát, amely elv a szövetségi rendszerű államok intézményi alapjául szolgál” - fogalmazza meg az 1997-ben aláírt Amszterdami Szerződés.

Gondolja végig az olvasó, a központi hatalom, a kormányzat részéről milyen brutális jogszerűtlenségek, beavatkozások történnek a társadalom lokálisabb, helyi egységei ellen a szuverenitás megakadályozására, a fentebb jelzett önrendelkezés megtagadására. Ezek összességükben útját állják egy másik társadalomirányítási módnak, a valódi kormányzásnak. A kormányzás fogalma a döntéshozatali rendszer megosztását, kiszélesítését jelenti, amelynek során a különféle ügyekben érintett intézmények - önkormányzatok, érdekvédelmi és szakmai szereplők, szövetségek és kamarák, vagy éppen a helyben érintett más entitások - bevonásával zajlanak a párbeszédek, érdek- és szakmai egyeztetések, ennél fogva a felelősség bizonyos megosztása is megtörténik.

Ezzel ellentétben a társadalmi önrendelkezést semmibe vevő lépések sorozatával találkozunk a mai Magyarországon. Ezek közé tartozik a több éve megszakítás nélkül zajló rendeleti kormányzás, a helyi (települési) szintű önkormányzás döntési és eljárási jogainak, valamint az aktivitásához elengedhetetlen gazdasági erejének elvonása. De ilyen az intézményrendszer központosítása is, vagy a nemzeti konzultáció abszurd intézménye. Mindezek az egyre erőteljesebb centralizálást szolgálják.

A szuverenitás hangoztatásakor gyakran hivatkozik a központi kormányzat a népszuverenitás fogalmára. Jelenleg éppen ennek a totális megtépázása, kiüresítése történik – amennyiben a nép fogalmába még beleértik ennek az elvnek a harsogó képviselői az állampolgárokat, azok mindenféle egyesüléseit, csoportjait és a településeket mint közösségeket.

Valójában nagyon is fontos lenne egy igazi szuverenitásvédelmi törvény, amely nem a civil közösségeket, valamint a társadalmi párbeszédet és a társadalmi kontrollt is megvalósító médiumokat akarja vegzálni. Egy olyan intézményesített rendszert hiányolok, amely alapvetően nem a helyi önállóság, aktivitás kiépítését, a párbeszéd szabad feltételeit korlátozza; nem az önkormányzás közvetlen, helyi, települési és szélesebb szintjeit lehetetleníti el a jogkörök, kompetenciák, bevételek elvonásával. Amely nem éppen kiiktatja a társadalmi kontroll esélyeit; beavatkozásával nem üldözi azokat, akik valójában a népszuverenitás valódi szereplői.

Egy igazi szuverenitásvédelmi rendszer azt szolgálja, hogy minden módon erősödjenek ezek a lehetőségek. Határozottan megakadályozza a központi szereplők azon törekvéseit, amelyek a helyi társadalmi és gazdasági erőforrásokat megbénítják, kiiktatják. Egy ilyen szuverenitásvédelmi rendszer hozzájárulhat az amúgy is nagyon alacsony szintűvé vált közbizalom javulásához.

Ráadásul a közvetlen hatalmi szereplőkön kívül mások érdekeit nem is sértené. Mi több: a most a különböző oldalakon állók éppen ebben ismerhetnének fel érdekközösségüket.

A szerző közösségfejlesztő.

–

A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.