„A miniszterelnök is a sajtóból szerzett tudomást – önökkel egyidejűleg – a kegyelmi ügyről” – ezt a mondatot Gulyás Gergely kancelláriaminiszter mondta ki arra a kiváló kérdésre válaszul, amelyet a Népszava képviseletében Batka Zoltán tett fel a kormányinfónak nevezett sajtótájékoztatón, két héttel a botrányos kegyelmi döntés nyilvánosságra kerülése után, 2024. február 16-án. (Egyszer – jobb időkben – érdemes lesz megvizsgálni e februári nap misztikumát, hiszen mintha átok ülne e hó-közepi dátumon. Annak idején, 2004. február 16-án pecsételődött meg Medgyessy Péter miniszterelnöki sorsa, és ugyancsak e napon, 2009. február 16-án dőlt el Gyurcsány Ferenc miniszterelnöki sorsa is. Hogy ezúttal Orbán Viktor sorsa az ismert módon alakult – amihez e sajtótájékoztató is hozzájárult –, arról ebben a cikkben szólunk.)
A felidézett mondat – könnyen beláthatóan – kitűnően szolgálta a kormány és az egész államapparátus legfőbb célját, a miniszterelnök megmentését, személyes politikai felelősségének elkenését, a kormányfői pozíció mindenáron való megtartásának nemtelen, machiavellista törekvését. Már csak az lehetne itt a felteendő kérdés, hogy miért volt szüksége a kormánynak e frappáns mondat megtalálásához és kinyilvánításához kereken két hétre, és hogyhogy nem ezt az üzenetet kommunikálta a profi kommunikációs stáb már mindjárt a botrány kirobbanásakor. A külvilág zavart látott a rendszerben, a híres kommunikációs panelek nem működtek, a Rogán-műveket a tanácstalanság, a bizonytalanság és a némaság jellemezte két teljes héten át, már a párt megmondóembereit is hosszas zavarba hozva e szótlansággal (központi üzenet nem érkezett a párt- és kormánysajtó megsegítésére, a központ nem asszisztált a változatos egyéni hazugságok kitalálásához, csend honolt a Miniszterelnöki Kabinetiroda komor falai között).
Pedig a végül megtalált mondat nem túl bonyolult. Első pillantásra aligha érthető, hogy a sajtótájékoztató után teljes gőzzel megindult kommunikációs henger e naptól kezdve hangoztatott állítását – hogy a miniszterelnök semmiről sem tudott, a köztársasági elnök és a volt igazságügyi miniszter a kormányfő tudta nélkül, magukban hozták meg hibás döntésüket, melybe belebuktak – miért nem terjesztették már korábban a kormányszervek. Csakhogy a kérdést, bár így kell feltenni, valójában nem a fenti zavarból kell megközelíteni, mert egészen más zavar van mögötte.
A kormányzati kommunikáció nem azért nem terjesztette a kitűnő gulyási mondatot már a válság első napjától kezdve, mert a központi stábnak ez a valójában végtelenül egyszerű mondat hetekig nem jutott eszébe, hiszen igazán könnyen eszébe juthatott, hanem azért, mert ezen egyszerű magyarázat igazságtartalmával túl nagy volt a baj.
Ám természetesen nem az volt a baj vele, hogy nem volt igaz (a miniszterelnök nyilvánvalóan olyannyira tudott a kegyelmi ügyről, hogy egyértelműen ő utasította a botrányos döntés meghozatalára az államfőt és a volt igazságügyi minisztert). Az volt a baj vele, hogy a legfontosabb ügyben nem volt hihető.
Ennek megmagyarázására azonban messzire kell kalandoznunk. Hazugságok és hazugságok között ugyanis jelentős különbségeket ismer fel az emberi elme. A valótlanság egy része rendszerint azért hihető, mert van valami valóságalapja, más része pedig sokszor éppen azért nem vehető komolyan, mert egyáltalán nem reális. (Ha például azt mondjuk, hogy tegnap Budán voltunk, holott valójában Pesten voltunk, akkor szimplán hazudtunk, és azért tévesztjük meg hallgatóságunkat, mert járhattunk volna éppen Budán is. Ha azonban azt mondjuk, hogy tegnap a Holdon jártunk, állításunkat hallgatóságunk aligha fogja hazugságnak értékelni, hiszen semmi realitása sincs. Ez ügyben legfeljebb Neil Armstrongot lehetett volna hazugságon kapni.)
A politikában – ha úgy alakul, hogy bizonyos helyzetekben nem mondható el az igazság – általában hihetőt kell hazudni. A reális hazugság vezethet eredményre. Természetesen számtalan példát hozhatnánk erre akár a magyar közélet közelmúltjából is, de két, egymással ellentétes, ismert, ám kevéssé jól interpretált eset talán kellően megvilágíthatja a problémát.
A legendás őszödi beszéd például olyan hazugságokat vallott be, amelyek hihetőknek számítottak, ezért is lehetett velük választást nyerni. A 2006-os választásokat azért tudta az „esélytelenségből” (Gyurcsány Ferenc erre rövidebb szót használt a beszédben) „visszahozni” az akkori kormány, mert ígéretei egytől-egyig elképzelhetők voltak, míg ellenfele, az ellenzéki Fidesz a maga kampányában még nálánál is nagyobb füllentésekkel operált, és ez utóbbi hazugságokat a választók nem voltak képesek bevenni. Nem hihető állításait (a tizennegyedik havi nyugdíjról, a Budapest-minisztériumról, a szingli hordák veszélyéről stb) ráadásul hamis alapállításra („rosszabbul élünk, mint négy éve”) építette, és a közönség átlátott a szitán. Ezzel szemben a Gyurcsány-kormány kommunikációja az ország állapotának jobb színben való feltüntetésével „könnyű álmot ígért”, és ezt a közvélemény – az ígérők személyiségétől sem függetlenül – jobban el tudta, jobban el akarta hinni.
A 2010-ben berendezkedett új hatalom a kommunikáció mesterének mutatkozik ugyan, de érdemes észrevenni, hogy meggyőző erejét nem az ötletek bölcsessége, nem a kommunikációs tervek furfangossága vagy nagyszerűsége biztosítja, hanem a korlátlan, határtalan és permanens, korábban elképzelhetetlen méretű indoktrináció,
a számtalan eszköz, a feneketlen erőforrás-zsák, a tendenciózus, manipulatív, egyoldalú és gátlástalan – a teljes állammal és az államon túli szervekkel is megerősített – hazugságpropaganda. Még ez a végtelen lehetőség sem lett volna elég azonban bizonyosfajta valóságalap nélkül. A Rogán-gyár kezdetben általában meglévő részigazságokat nagyított fel vagy túlzott el, alapfélelmekre vagy ismert motívumokra épített, lelkekben szunnyadó rossz beállítódásokra dolgozott rá. Ennek valamennyi szociálpszichológiai vetületét itt nem elemezve azt kell megállapítanunk ugyanakkor, hogy az utóbbi években a jelek szerint már e részigazságokra, az alap-hihetőségre vagy látszathitelességre sem volt szüksége.
A svéd NATO-csatlakozás ratifikációjának elodázását például a hivatalos kormánypropaganda olyan érvekkel indokolta, amelyek senki számára sem voltak hihetők. Kezdetben, mint emlékszünk, az volt a magyarázat, hogy a parlamentnek nincs ideje a tárgyalási rendjébe venni a kérdést (ez a magyarázat mintegy fél évig tartotta magát), majd az volt az indok, hogy a Fidesz-frakciónak fenntartásai vannak. Ne kérdezzük, hogy ezen állításoknak volt-e bármi igazságalapjuk, mert nyilvánvaló, hogy nem. Ne firtassuk továbbá, hogy e magyarázatokat bárki elhihette-e, mert egyértelmű, hogy ép ésszel hihetetlenek. Azt a kérdést tegyük fel inkább, hogy e magyarázatok kiötlőinek egyáltalán szándékában állt-e akárcsak egyetlen választópolgár meggyőzése, és ez érdekelte-e őket. Azt állítjuk, hogy a propaganda kitalálói nemcsak azt tudták, hogy a magyarázat hazugság, hanem azt is, hogy mindenki tudja, hogy hazugság. Vagyis nem csupán gátlástalanul hazudtak, hanem azt is számításba vették, hogy nem lesz senki, aki ne gondolná, hogy hazudtak. Csakhogy e nyilvánvaló hazudozást olyan ügyben engedhették meg maguknak, amely a hatalmukat – mindenekelőtt természetesen Orbán Viktor pozícióját – nem érinti.
E talán nem szükségtelen kitérő után alkalmasint visszakanyarodhatunk ahhoz a kérdéshez, hogy a mindig olajozottan működő hazugsággyár a kegyelmi ügyben miért nem szajkózta kezdettől fogva a miniszterelnök érintettségének hiányát. Mivel a kormánypropaganda nem egyszerűen legfőbb, de egyenesen egyetlen célja az volt, hogy Orbán Viktort semmiképp se érjék el a felháborodás hullámai, és a miniszterelnök felelősségére ne vetődjék fény, azaz a teljes államgépezet kizárólag azon dolgozott, hogy a felelősségi láncolat felgöngyölítése ne jusson el a kormányfőig, azt kell feltételeznünk, hogy a miniszterelnök „tudatlanságának” és ártatlanságának mítosza már az ügy kitudódásának pillanatában megképződött.
Nem Gulyás Gergely találta ki a jó választ az egyetlen logikus, a miniszterelnök felelősségét firtató kérdésre, és nem is két héttel az ügy nyilvánosságra kerülése után. A válasz és a védekezés flottul működtethető mechanizmusa kész lehetett azonnal is, egyetlen probléma volt csak vele: nem volt hihető, azaz a propagandagépezet központjában valójában senki sem hihette igazán, hogy e magyarázatot bárki is elfogadja majd.
A most tárgyalt esetben ugyanis fontossá vált a hihetőség motívuma, vagyis az a követelmény, hogy a magyarázatnak, bármilyen nagy hazugság is, valamilyen igazságalapja, -magja, -eleme, -vetülete legyen, mert különben nem lesz terjeszthető.
Míg korábban sok esetben – mint ahogy a svéd NATO-csatlakozás ügyében láttuk – ez a motívum megkerülhető volt, mert valójában nem számított az, hogy mit hisznek a választópolgárok egy olyan esetben, amely nem veszélyes a hatalomra, a kegyelmi ügyben elemi érdekként jelentkezett, hogy a közvélemény képes legyen elfogadni a magyarázatot, bármilyen képtelenség is, mert ellenkező esetben a közhangulat a kormánnyal – mindenekelőtt a kormányfővel – szembefordulhat vagy -fordítható. Ennek – mint emlékezhetünk – azokban a turbulens napokban a kormányra nézve közvetlen veszélye volt.
Midőn tehát a propagandaminisztériumban megtervezték a kommunikációs stratégiát, ez irányú célzott mérések hiányában nem merték magukévá tenni azt az ötletet, amely elsőrendűen és viszonylag egyszerűen kidolgozható lett volna, vagyis annak hangsúlyozását, hogy a miniszterelnök az egész dologról semmit sem tudott, és minden kegyelmi döntés nélküle, az ő akarata nélkül, netán akarata ellenére született. Azért nem merték ezt a kommunikációs irányt elfogadni, mert jó okkal azt feltételezhették, hogy e képtelen hazugságot nem lesz módjuk és idejük átverekedni a tömegen, mert a korlátlan pénz és lehetőség, erőforrás és eszköztár ellenére e maszlagot a nép egyszerűen nem lesz képes bevenni.
Világosan lehetett tudni, hogy az egyetlen nap alatt meghozott huszonkét kegyelmi döntésről mit sem tudó miniszterelnök képe sem a hívek, sem az ellenfelek, sem a rendszer ismerői, sem a NER nem ismerői, sem a szűkebb, sem a tágabb közvélemény, sem az informált, sem a tudatlan közönség számára nem lesz hihető, nem lesz hiteles, nem lesz megérthető, nem lesz felfogható és nem lesz elfogadható. Erről a választókat képtelenség lesz meggyőzni. Ez nemcsak nem lehetséges, de olyan ügyben nem lehetséges, amely fontos. Ezért más hazugságot illenék mondani, de – mint láttuk – hosszú idő alatt nem sikerült más hazugságot kitalálni (máig sem), ám – mint már tudjuk – végül is nem is kellett semmit sem kitalálni, mert az eredeti ötlet is működni kezdett – lassan, kínos némaság után, idővel (két hét múlva).
E hallatlan politikai és kommunikációs siker mindenekelőtt annak volt köszönhető, hogy a hivatalos ellenzék az első pillanattól kezdve a kormánypropagandát segítette.
A politikai érzék szinte megmagyarázhatatlan hiányából fakadóan az ellenzék ismert vezetői a botrány kirobbanásakor úgy döntöttek, hogy nem támadják a miniszterelnököt az ügyben (más ügyben támadták ugyan, de természetesen ezzel is segítették őt, mert az ügyről való beszédet elirányították a személyéről, majd később ebben az ügyben is támadták őt ugyan, de addigra az ügy nagyrészt lecsengett, miután a kormány megnyerte a kommunikációs csatát). Másfél héten át minden lépésükkel, megszólalásukkal és tettükkel egyre csak távolították a kormányfő személyét a kegyelmi ügytől, elérve azt, hogy a közvélemény szemében a létező legnagyobb távolság teremtődjék meg a miniszterelnök és a kegyelmi döntések között. E botor cselekedetükben páratlan sikereket értek el, akár akarták, akár nem, miáltal a miniszterelnök politikai túlélését segítették elő, a kormánypropaganda szervezőinek legnagyobb ámulatára és örömére.
További reménybeli fejtegetéseink során talán indokolt lesz kimutatnunk, hogy fenti tevékenységével az ellenzék mindenekelőtt magának okozott kárt. Miközben a kormány megmentésére szegődött, saját magát – a jelek szerint – nem tudta megmenteni. Mint leíróan konstatálhatjuk, a tévelygő ellenzék hathatós közreműködésével a kormány a helyén maradt, a parlamenti ellenzék azonban – a lehető legkülönlegesebb módon – megbukott.