Trill Zsolt, aki a múlt héten – méltán – kapott Kossuth-díjat, berobbant a „köztudatomba”. Puck szerepében a Szentivánéji álomban, fél ház előtt is szinte szétvetette a Józsefvárosi Színház falait, ahol a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház tán először vendégszerepelt Budapesten. Nem volt nagy az előzetes érdeklődés, nemigen tudtuk mi fán terem ez a csapat. Ám akik ott voltak, mind jobban érdekelte az előadás, amit Vidnyánszky Attila rendezett, sajátos mozgásrendszerrel, erőteljes stilizációval, jócskán groteszkbe hajlóan. Trill örökmozgó rosszcsontként nyughatatlanul rengetegszer keresztül-kasul benyargalászta a színpadot, fékezhetetlen, akrobatikus kunsztokkal, mint akit nem különösebben köt a gravitáció. Csaknem szétvetette az energia és a tehetség. Minden pillanatában figyelni kellett rá. Messze volt a tökéletestől az előadás, de igen magas volt a hőfoka, sugárzott belőle a színészek hite abban, amit csinálnak, netán abban is, hogy színházzal meg lehet váltani a világot. És ebben Trill volt a zászlóshajó egészen addig, amíg Beregszászon játszott.
Mondhatnám, hogy az esélytelenek nyugalmával kezdték a munkát azon a terepen, ahol addig csak egy népszínműveket játszó amatőr társulat zavart nem túl sok vizet. Gyakran olyan helyeken léptek fel, ahol még nem láttak az emberek színházat. Anyagi körülményeik a nullához közelítettek. Nem vicc, a színházuk egyik fala hiányzott. Tán nem véletlenül volt az első produkciójuk a Godot-ra várva. Abszurd drámát adni ott, ahol még soha nem láttak színházat, totális őrültségnek tűnik. De a Vladimirt alakító Trill, és az Estragont megformáló Szűcs Nelli – aki az életben is a párja, két gyermekük édesanyja – éppen azt játszották el, hogy a dermesztő reménytelenségből, a mind hosszabbra nyúló, egyre értelmetlenebbnek tűnő várakozásból is „kisarjad” tán valami, a reménytelen helyzetben is meg-megvillanhat a reménysugár, a sok nehézség, a szenvedések garmadája nem tart a végtelenségig. És ez egyezett a társulat helyzetével, meg azokéval is, akik nézték őket, valószínűleg ezért nem utasították el őket, bár nem minden produkciójukat merték mindenhová elvinni. Ugyanakkor a Godot-ra várva hozott külföldi fesztiváldíjat is. A rendhagyó társulat, amiben nem volt előre megszabott próbaidő, mert szinte éjjel-nappal dolgoztak, meglepően hamar nemzetközi érdeklődést is kiváltott.
Zsolt számára azóta is ennek a kisközösségnek a munkamorálja az irányadó.
Hogy milyen lehet abból kikerülni, azt pazarul eljátszotta még Beregszászon A szavassá változott fiú címszerepében. Juhász Ferenc gyönyörűséges szófolyamában bújt az anyját vidéken hagyni kénytelen, városba menő, kíváncsian az igazságot kutató ifjú bőrébe, Törőcsik Mari, majd Nagy Mari egyenrangú partnereként. Bámulatos élményem volt amikor a megboldogult Pécsi Országos Színházi Találkozón újra néztem a Tettyei Szabadtéri Színpadon. Nem mondták le az előadást, pedig már kezdéskor esett az eső. A színpad is fedetlen volt pedig, hamar csúszóssá vált, és a bonyolult mozgások dacára a színészek kitartottak, ahogy a közönség jelentős része is. Zsolt még a díszletfémtraverz tetején is mászkált a magasban. Illett ez a szituáció a címszereplő akadályt nem ismerő állhatatosságához. Csodáltam a beregszásziak hittel teli áldozatvállalását. Áztunk-fáztunk mindannyian, az eső ugyanúgy kitartott, mint mi, de mindannyiunknak fontos volt, hogy ott és akkor meglegyen az előadás. Nádas Péter szép kifejezésével élve, ekkor igazán „összelélegzett” színpad és nézőtér. Az egyik legemlékezetesebb színházi estém volt ez.
Később hatalmas csalódás volt, amikor a kisvárdai fesztiválon Az ember tragédiája tervezett szabadtéri előadását nem tudták megtartani, mert akkor úgy lezúdult az ég, hogy nem volt apelláta, a sártenger ezt lehetetlenné tette. Madách darabjának különböző verzióiban volt Lucifer és Ádám egyaránt. Kérdezett és tagadott szerepe szerint. Mindkét lehetőség benne van. Rendszerint pozitív hősként szintén megmutatja a kételkedőt is. De a rémisztő, másokat leuraló embernek ugyancsak érzékelteti a riadalmát, félelmét. A Tótékat és benne Trillt Őrnagyként négyszer láttam, egyszer vitát is vezettem róla a POSZT-on. Az általam látott temérdek Tóték közül az ő monumentálisra növő, mégis pitiáner Őrnagya közelítette meg Latinovits Zoltán számomra már csak felvételről elérhető alakításának zsenialitását. Megmutatta a hatalom elborzasztóvá, fékezhetetlen agresszivitásúvá váló könyörtelen természetrajzát. T. S. Eliot Gyilkosság a székesegyházban című verses darabjában pedig a mártírhalált haló Becket Tamás érseket emelte piedesztálra, aki szembe menve a hatalmi árral, semmiképpen nem volt hajlandó feladni elveit.
Vidnyánszkyval összeforrtak. Apa-fiú, baráti a kapcsolatuk. Vitatkoznak, veszekednek is, ha úgy adódik. Zsolt éppúgy követte őt az Új Színházba, majd Debrecenbe, mint a Nemzetibe. Persze mondható rosszmájúan, hogy közel van a tűzhöz. De ettől még vagy akár ezért is, kiváló, sőt, nagy színész. Akkor is, ha más rendezi, például ameddig a Nemzetiben dolgozott, Zsótér Sándor. A Brand című Ibsen remekmű fanatikus papjaként, aki mindenét feláldozza, de nem jut vele szinte semmire, és Brecht Galilei élete címszereplőjeként az örök kíváncsi, sokat kételkedő, fájdalmas kudarcokat, kiközösítettséget is átélő tudósként talentuma legjavát adta. Azért képes nagy formátumú embereket hitelesen játszani, mert maga is az. Ha kell III. Richárd, a formátumos gazemberség esszenciája, ha arra van szükség, kisstílű, a szemétdombján basáskodó „aljadék”, mint az egyik legfrissebb szerepében, Gogol görbe tükrében, A revizorban polgármesterként. Rutinos képmutató, a lózungos közhelyek hangoztatója, aki teljesen megalázkodva kezet is csókol földig hajbókolva a revizornak nézett Hlesztakovnak, de a beosztottaival gátlás nélkül, magából kikelve üvölt. Piti „fiókzsarnok”. Már Tartuffe-ként is elénk tárta, hogy mennyire hazug, de azt is, hogy milyen hiszékeny a világ, elképesztő mennyi maszlag beadható az embereknek.
Filmen is jelen van. Hogy eljátszhassa Hadik András vakmerő hadvezért, középkorú fejjel megtanult lovagolni. Erőss Zsolt hegymászó megformálásához, akinek társával együtt nyoma veszett a Himaláján, 3400 méter magasban is edzette magát a Magasságok és mélységek című filmhez. Szereti az új kihívásokat, a Nemzetiben megforduló vendégrendezők eltérő stílusát.
Ide nekem az oroszlánt is típusú, energiákban tobzódó ifjúból ereje, tehetsége teljében lévő színésszé vált. Katona viszont nem szeretne lenni, bár behívót kapott Ukrajnából, így nem látogathatja meg az édesanyját, ami nagyon megviseli. Ő is „elbitangolt” otthonról, mint a szarvassá változott fiú.
Sok kitüntetés vitatható amit a nemzeti ünnep alkalmával kiosztottak. Ő rászolgált a Kossuth-díjra.
