„Ez volt az egyik legerősebb gyász, amit valaha éreztem: az űr kegyetlen hidegsége és az alattam elterülő Föld melegsége közti kontraszt elképesztő szomorúsággal töltött el. Nap mint nap szembesülünk azzal a tudattal, hogy a Föld további pusztulása, az állat- és növényfajok kihalása a kezünkben van… Olyan dolgoké, amiknek kialakulásához ötmilliárd év kellett, most pedig hirtelen soha többé nem fogjuk őket látni.” Ezeket a mondatokat William Shatner írta 2022-ben megjelent könyvében. A Star Trek sorozat ikonikus szereplője 2021-ben mintegy tíz percet töltött az űrben űrturistaként, így módjában állt a saját szemével megpillantani bolygónkat a távolból. A 93 éves színész által megfogalmazott gondolatok rámutatnak egy egyre fenyegetőbb mentális problémára.
A klímagyász, klímaszorongás szavak az utóbbi 4-5 évben nagyon gyakran bukkannak fel, és hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy maga a jelenség csak pár éve létezik. Azonban a klímaváltozás miatt kialakuló szorongás korántsem új keletű, valójában évtizedek óta velünk van, csak egyrészt az elmúlt években öltött tömeges méreteket, másrészt a médiában egyre nagyobb publicitást kap a téma, ezért gondoljuk azt, hogy ez valami friss probléma – avatott be Csapó Krisztina gyászkísérő, online mentálhigiénés tanácsadó szakember. Ő maga is találkozott már nem egy olyan emberrel, aki saját bevallása szerint 20-25 éve küzd ezzel, de sosem volt módja beszélni erről a témáról senkivel.
- A pszichológia úgy kezeli a klímaszorongást, mint a jövőtől való félelmet. Azonban a szorongás abban különbözik a félelmektől, fóbiáktól, hogy ennek nincs konkrét, megfogható tárgya. A klímaszorongás tehát nem helyes megfogalmazás, hiszen ennek az érzésnek nagyon is van tárgya. A gyász ezzel szemben a veszteségre adott válaszreakció. A gyásznak ismeretes egy már bekövetkezett veszteségekkel kapcsolatos folyamata, de létezik egy úgynevezett előgyász is, amit például azok élnek meg, akikkel közölnek egy halálos diagnózist, illetve az ő környezetük, amikor már előre látható, hogy egy veszteség be fog következni. Így a klímaszorongásként aposztrofált probléma valójában a legtöbb esetben egy fel nem ismert klímagyász – mutatott rá Csapó Krisztina.
A klímagyász esetében sokan küzdenek a jövőkép elvesztésével és egyfajta identitásvesztéssel is: megváltozik az értékrendünk, ami tegnap még fontosnak és normálisnak tűnt, az hirtelen megkérdőjeleződik. Veszteségként élhetjük meg a családi és baráti kapcsolatok megrendülését is, ha a környezetünk „klímahisztinek” minősíti azt, amit átélünk, vagy egyszerűen csak túlérzékenynek tart minket. A klímagyász így az el nem ismert, úgynevezett illegális gyászok közé tartozik, vagyis a környezet nem érti, bagatellizálja vagy kifejezetten rosszallja a gyászt, elvitatja az érzések jogosságát, így a gyászolók többnyire magukra maradnak, elszigetelődnek, holott a gyász régen közösségi tapasztalat volt.
A klímagyász egy teljesen általános társadalmi jelenség, kortól, nemtől független, de az a katasztrófa az egészben, hogy a legerősebben a fiatal (gyerekektől a 30-asokig) korosztály érintett, és nagyon magukra vannak hagyva ezzel az érzéssel. Néhány évvel ezelőtt egy nemzetközi kutatást végeztek tíz országban, mintegy 10 ezer 15-25 év közötti fiatal megkérdezésével, és az derült ki, hogy 90 százalékuk valamilyen szinten érintett, 40 százalékuk nagyon súlyosan. De hogy a probléma mennyire nem ma kezdődött, és mennyire foglalkoztatja már a gyerekeket is, azt jól mutatja egy másik kutatás, amelyet 2006-ban végeztek 7-9 éves angol és mexikói kisiskolások körében. Arra kérték őket, hogy rajzolják le, hogyan képzelik el a Földet meg a jövőt. Már akkor a gyerekek 37 százaléka környezeti problémákat ábrázolt, és 54 százalékuk gondolta úgy, hogy 50 év múlva a világ sokkal rosszabb állapotban lesz.
A klímagyász öt szintjét különböztethetjük meg az enyhétől a kritikusig. Az enyhe, amikor ott van a tudatunkban, de az ember éli az életét, néha eszébe jut, ettől rossz kedve lesz, de megrázza magát, és megy tovább. A kritikus szint pedig amikor valakinek visszatérő öngyilkossági gondolatai vannak amiatt, hogy milyen jövő vár ránk vagy a gyerekeinkre. - Egy kontrollmániás civilizációban élünk: álmodj nagyot, tűzz ki magad elé célokat, bontsd lépésekre, hajtsd végre, és akkor boldog leszel. De az apróbetűs részben sincs leírva, hogy erre senki nem ad garanciát - magyarázza Csapó Krisztina. - Az emberek többsége úgy áll hozzá: a tragédiák mindig mással történnek. Ezért sokkolnak be, ha a környezetükben van valami. Mostanra pedig karnyújtásnyi közelségbe került valami, amiről egyébként már 1972 óta beszélnek, de senki nem hiszi el, hogy ez tényleg megtörténhet, mivel nem egyik pillanatról a másikra következik be a katasztrófa, hanem egy viszonylag lassú folyamat. Az idősek úgy érzik, hogy őket ez már nem érinti, élvezni akarják, ami még hátravan. A középkorúaknak pedig szembe kellene nézni azzal, hogy az ő generációjukat komoly felelősség terheli a jelenlegi helyzetért. Ezért kényelmesebb hárítani, homokba dugni a fejünket, és nem beszélni erről a fiatalokkal. Totális a félreértés ezzel kapcsolatban, ugyanis a fiataloknál nem szorongásról van szó, hanem kapcsolati és morális sérülésről. Nem tudnak a szülőkkel, tanárokkal beszélni erről, és magukra maradnak. Ugyanakkor ebben a generációban az a kép él a politikusokról, hogy az ő dolguk, hogy megoldják, de közben meg azt látják, hogy valójában nem történik semmi. Az árulás, az elhagyatottság, a hazugság érzése kergeti a fiatalokat depresszióba - összegzi a szakember.
A pszichológia jelenleg jellemzően kétféle megküzdési stratégiát ajánl a klímaszorongással, klímagyásszal küzdőknek. A cselekvésalapú stratégia, hogy legyél aktivista, élj „zölden”. Az egyetlen probléma ezzel az, hogy a klímaszorongás a nagyon környezettudatosak és a klímaaktivisták körében a legsúlyosabb. A másik az érzelemfókuszú stratégia: tartózkodj a hírek olvasásától, menj ki a természetbe, meditálj, relaxálj stb. A szakember ezzel kapcsolatban arra hívja fel a figyelmet, hogy ezek nagyon jó módszerek, de sajnos csak addig tart a hatásuk, amíg éppen csináljuk. Amit ő lát működni, az az értelemfókuszú megküzdési stratégia, illetve a mélyadaptáció. A veszteségeket meg lehet dolgozni, és meg lehet tanulni, hogy miért és hogyan érdemes élni még egy ilyen fenyegető jövő árnyékában is. A mélyadaptáció attól »mély«, hogy nem pusztán egy túlélő kézikönyv lépéseinek megvalósításához nyújt segítséget, hanem ahhoz a belső átalakuláshoz, amely lehetővé teszi, hogy a riasztó jövőkép ellenére ne a szorongás töltse ki az életünket, ne félelem által vezérelve tegyünk meg lépéseket, hanem »középről«, egy belső stabilitásból kiindulva, a szeretet és együttérzés, a közös emberi értékek képviselésének, megvalósításának motivációjával.
