Szerhij Zsadan nálunk most megjelent műve, A diákotthon az utaztató regények nagy hagyományokkal rendelkező változatait idézi (a fordítás Körner Gábor munkája). De eltérően a klasszikus példáktól – mondjuk Voltaire Candide-jától – a főhős itt nem távoli vidékekre, hanem mindössze a szomszéd városba kíván eljutni. Haza szeretné ugyanis hozni az ottani internátusból a tizenhárom éves unokaöccsét. A rá váró próbatételek azonban ugyanolyan súlyosak, éppannyira veszedelmesek, mint a műfaj legkeményebb történeteiben.
Persze az idő és a hely mindent megmagyaráz: a cselekmény valamikor a 2010-es évek második felében, Kelet-Ukrajnában játszódik. Az oroszok által intenzíven támogatott szakadárok ekkor már javában pusztító fegyveres harcokban igyekeztek elfoglalni az ország határvidékeit. Ezekben a régiókban ekkorra a legelemibb biztonság is megszűnt: a front állandóan mozgásban volt, a civilek és a katonák, a polgári és a militáris létesítmények közötti határ szinte teljesen megszűnt, sokszor az sem lehetett világos, hogy kik is a „mieink”, hogy egyáltalán: ki hol áll.
A normális esetben rövid út tehát most három napot igényel, oda és vissza egyaránt kiszámíthatatlan – életveszélyes – helyzetek követik egymást. A táj mindvégig apokaliptikus: „Törött fa, tépett papír, elgörbült fém” mindenfelé, nincs egy ép ház vagy út sem. Mindig szürkület van vagy teljes sötétség, s állandóan zuhog a hideg eső. Kétségbeesett, rettegő nők és gyerekek sokasága próbál menekülni, otthontalanságuk fokozza kiszolgáltatottságukat, a vágyott biztonság reménytelennek tűnik, érdemi segítség pedig nincs. Ezt a világot az egyik szereplő egyáltalán nem véletlenül hasonlítja Dante Poklához.
A lepusztított, kietlen táj ábrázolásában folyvást érzékelhető a szerző költői indíttatása: expresszionisztikus képek halmozása fokozza igazán nyomasztóvá a környezet hatását. „Az utca néptelen, az égbolt akár egy halom vasúti ágynemű, ledobva az utaskísérő fülkéje elé: ameddig a szem ellát, nehéz felhőkupacok hevernek szétszórva, kifacsarodva.” S mindenhonnan eltűntek a madarak.
A tradicionális utaztató regények statikus szereplőitől eltérően Zsadan hősének karaktere korántsem változatlan. Utazása elején Pása (azaz Pavlo Ivanovics) mentalitásában az apolitikusság kap kiemelt nyomatékot.
Vitahelyzetekben még a legelemibb közéleti ügyekben is meglepően tájékozatlannak bizonyul, tudatosan kerüli az állásfoglalást, mindenféle konfliktust igyekszik távol tartani magától. Az egyre súlyosbodó kihívások azonban passzivitásának részleges feladására, egyértelmű döntésekre késztetik. A cselekvés kényszere, a morális kihívások sorozata pedig személyiségének eddig nem ismert oldalait tárja fel: kálváriája során egyre tudatosabban áll a nála gyengébbek, védtelenebbek mellé, s ez habitusának egészét más megvilágításba helyezi. – Egy fegyverek uralta világban ez az eredendő humanizmus – ellentmondásaival együtt is – hiteles, autentikus. S mint e jellemábrázolás mutatja, a szerző emberképe jóval bonyolultabb a manicheizmus sablonjainál.
A változást jól tükrözi unokaöccse viselkedésének fokozatos átalakulása is. Kezdetben egyenesen lesújtó véleménye van nagybátyjáról. A harcok kitörésekor „a kölyök folyton kérdezgette, ki mellett áll, mit fog csinálni, kire fog lőni. Pása, mint mindig, most is vonakodva válaszolt: neki semmi köze az egészhez, neki nem jó senki, ő nem támogat senkit. Mire a kölyök, teljesen váratlanul, valami olyasmit mondott, hogy nem akarja ismerni, hogy szégyelli…” Hazafelé azonban a gyerek számára is kiderül, hogy Pása önzetlenül segít a rászorulóknak, szívbeteg (és nyomorék kezű) lévén voltaképp az egészségét, sőt az életét kockáztatja egy-egy különösen megerőltető gesztus során. Így a korábbi ellenszenv, a megvetés helyébe mindinkább az elfogadás lép, s ekkortól immár kölcsönösen ragaszkodnak egymáshoz: nemcsak rokonokként, hanem megbízható társakként is.
Az alakteremtésben fontos szerepet kap, hogy Pása tanár, aki ráadásul ukrán nyelvet és irodalmat tanít, ami ott és akkor már kiváltképp kényes – és veszélyes – tárgynak számított. Ezért ha a foglalkozását kérdezték, rendszerint kitérő választ adott: sosem lehetett tudni, ki a barát és ki az ellenség.
Az elbeszélésmód azt is jelzi, hogy a visszaút közben ki vezet kit. Eleinte egyértelműnek tűnik Pása fölénye, az eseményeket az ő perspektívájából látjuk, de a fizikai és lelki traumák hatására állóképessége fokozatosan gyengül. A gyerek – érzékelvén ezt – átveszi az irányítás terhét, a mű vége felé ezért átvált a narráció az ő nézőpontjára.
A szerző újabb – fölkavaró, elgondolkodtató – művei általában véve is tudatosítják: ez a háború jóvá többé nem tehető károkat okoz, s noha az irodalom – elemi feladatként – megpróbálja artikulálni a szenvedést, mindig marad olyan, ami elmesélhetetlen. Egyik nagy versében (Már három éve a háborúról beszélünk; Vonnák Diána fordítása) a szakadárok fogságából szabadult katonát faggatják: „Hogy érezted magad? /Sehogy. / Hogy bántak veled? / Sehogy. / Hogy beszélsz róla? / Sehogy. / Hogy fogunk ezentúl élni ezzel az egésszel?”
Info: Szerhij Zsadan: A diákotthon Magvető az Európai Unió társfinanszírozásával, 2023
Szerhij Zsadan
Ukrán költő, író, zenész és műfordító 1974-ben született. A harkivi Pedagógiai Egyetemen szerzett diplomát, rövid ideig ukrán és világirodalmat tanított. Jelenleg szabadúszó író. Harkivban él, a várost az orosz agresszió miatt sem hagyta el. Aktív közéleti szereplő. Külföldön is az egyik legismertebb kortárs ukrán szerző. 2022-ben a Lengyel Tudományos Akadémia Nobel-díjra jelölte. Kötetei magyarul: Depeche Mode (Körner Gábor), Európa, 2010; Vorosilovgrád (Körner Gábor), Európa, 2012; Harkiv Hotel (Vonnák Diána), Jelenkor, 2023.
