- Jesmyn Ward: Most leszállunk innen (részlet)

Anyám keze volt az első fegyver a kezemben. Kicsi voltam még, lágy pocakú. Aznap éjjel felébresztett, és kivezetett a karolinai erdőbe, mélyen, mélyen a nap fogytán fekete, susogó fák közé. Ujjcsontjai hüvelybe dugott pengék, de ezt még nem tudtam. Mentünk, mentünk, kis tisztásra értünk egy villám sújtotta fa körül, jó messzire nemzőm zegzugos, krémszínű házától a rizsföldeken túl. Jó messzire nemzőmtől, aki éppen olyan fehér, mint amilyen fekete az anyám. Jó messzire attól az embertől, aki azt mondja, a tulajdonai vagyunk, aki fekete cérnává dolgoztatja anyámat a homályos, levegőtlen konyháján, mert reggeltől estig ott robotol, eteti nemzőmet meg két potrohos, savószínű gyerekét. Madárcsontú voltam, fejem anyám vállát súrolta. Azon a régi-régi éjszakán anyám letérdelt a szétrepedezett fa gyökerei elé, és két hosszú, vékony ágat kotort ki közülük: az egyiknek a vége lándzsaheggyé faragva, a másik cikcakkos, mint a kígyó, ügyetlenül élesre barkácsolva.
– Nesze – mondta anyám, és odadobta a girbegurba ágat. – Ezt én farigcsáltam még kicsi koromban.
Nem tudtam elkapni, és a cakkos élű bot puffanva leesett a földre. Felvettem, olyan erősen markoltam, hogy vékonyra metélt görcsei belevágtak a kezembe, és akkor anyám lesújtott a maga sötét ágával. Sohasem ütött még meg, se a kezével, se fával. Fájdalom hasított a vállamba, és átsugárzott a másikba is.
– Ez – mordult fel, s a hangját majdnem elnyomta a fegyver suhogása – a mamámé volt. – Lándzsája fekete korbács az éjszakában. Elzuhantam. Négykézláb araszoltam hátrafelé, bele a romos éjféli szobát körülvevő aljnövényzetbe. Anyám utánam lopózott. Anyám fennhangon beszélt, miközben rám vadászott a bokrosban. Elmesélt egy történetet. – Ez a mi titkunk. A tied meg az enyimé. Senki se veheti el tőlünk. – Visszafojtottam a lélegzetem, még jobban összekuporodtam. Körözött, bekukucskált a fák közt a szél.
– Harcosnő unokája vagy. Nagyanyád a fon király felesége volt, azért adta hozzá az apja, mert sok lánya volt, a király meg gazdag. Volt vagy ezer harcosfelesége. Őrizték, vadásztak neki, verekedtek érte. – Belebökdösött fölöttem a bokorba. – A harcosnők a király feleségei voltak, de a kés volt a férjük, a kard a szerelmük. Te az én gyerekem vagy, a mamám gyereke. Az én anyám katona volt, úgy hítták, Azagueni, de én csak úgy, hogy Aza mama. – Anyám letette a lándzsát, és nyitott tenyérrel felállt. Ezüstösen sütött a tenyere. – Gyere, Annis. Bújj elő, és megtanítalak. – Lassan mászni kezdtem feléje, még mindig csípett az ütése.
– A botodat ne feledd – mondta. Kiaraszoltam, és feltápászkodtam, lábujjhegyen állva, egyik lábam a másik előtt, futásra készen. Várva, hogy újra megüssön. – Jó – mondta ő, a lábamat, hajladozó táncomat nézve. – Nagyon jó.
Megnőttem az óta az éjszaka óta. Olyan magas lettem, hogy most már lenézhetek anyám fejére, sötét vállára, olyan szép és kerekded, mint az ajtógombok, amiket nemzőm házában tisztogatok. Anyámnak már ősz szálak vannak a hajában, de az ujjai biztosak, mint a tőr, teste sudár, vékony és egyenes a telihold derengésében. Ritkán járunk ki ide, a mi titkos tisztásunkra, közepén a megperzselődött fával, olyankor, amikor telihold van, hogy ne kelljen tüzet gyújtanunk. Anyám megvizsgálja a kezemet, megnyomkodja a bőrkeményedéseket, megmasszírozza a tenyeremet. Nagyobb és zömökebb vagyok nála, de csak állok mozdulatlanul, mint az a hajdani foghíjas kisgyerek, élvezem az érintését, kinyílok gyengédségének.
– Jó hosszú az ujjad. – Megkocogtatja a tenyerem közepét, ujjaim rögtön összecsukódnak. – Máma éjjel az én botommal gyakorolsz.
– Nesze – mondja, és előkotorja a fegyvert, amit Aza mama hagyott rá. Végigfuttatja markát a hosszú, vékony ágon, amely fekete és meleg a keze verítékétől, meg Aza mamáétól őelőtte.

Aza mama tanította meg harcolni vele, át akarta adni neki a tudást, amit feleség-nővéreitől tanult a nagy óceánon túl.
Mama odadobja a fegyvert, és felkapja gyerekkori botját, amely cakkos, mint a villám. Izzadok, félelem szurkálja a hónaljamat. Hallom a szívem dübörgését a fülemben. Mama suhint egyet a lándzsájával, és vívni kezdünk: anyám minden pördülésnél, minden csapásnál, minden döfésnél egyre tüzesebb, egyre kevésbé önmaga – nyaldosó, folyékony láng. Nem szeretem ezt, de nincs is időm, hogy megszeressem, mert hárítanom, blokkolnom, szúrnom kell. Merő suhogás, zsongás a világ, és mi vele együtt pörgünk. Amikor aznap éjjel visszatérünk a kunyhóba, amelyen egy másik családdal osztozunk, Nan meg a két idősebbik gyereke már alszik. A két kisebbik ébren van, nem bírják abbahagyni a sírást.
Összeölelkeznek a pokrócok alatt, hüppögve szedik a levegőt, míg anyjuk és a két nagyobbik szundikál. Nan mindig elzárta szeretetét négy gyerekétől. Épp csak csurrant-cseppent, csak árnyalatnyit gyengéd parancsokban: csitt, nyughass már, ne sírj, a többi pofon, ökölcsapás. Ne szerethesse, ami úgyse marad meg neki.
Anyám felém nyúl, és én fogom a kezét, miközben bebújunk a takarók alá, és amíg el nem alszik. Az én mamám mindig olyan asszony volt, aki gyengéd szívet rejteget: lombsusogás-halkan mesél, kénes lámpaként égve mutatja az utat a világ sötétjében, ajándékot ad, amikor kirántja magát a hüvelyből, és havonta egyszer küzdeni tanít. Másnap reggel napkelte előtt ébreszt anyám; illata a szénáé, magnóliáé, az izzadságos éjjeli küzdelem verejtékbűzéé.
Fáradt vagyok. Szeretnék befordulni a pokróc alatt, a fejemre húzni, még több álmot falni, de mama keze határozottan simítja végig a hátamat.
– Annis, leányom. Felkelni.
Magamra kapom a ruhámat, a blúzt már nemzőm házához mentünkben gyűröm be a szoknyába. Nem tehetek róla, mogorvaság van a gyűrögetésben, lábam csoszogásában. Anyám kicsivel előttem jár, és én elfojtom neheztelésemet. A mama már szinte szalad: oda kell érnie a kemencéhez, megrakni, meggyújtani a tüzet, hogy eléggé befűljön a reggeli sütéshez. Tudom, hogy ő is be van rendelve a házba, akárcsak én, hogy előszedjek, kézhez adjak, mosogassak utána, segédje legyek ma, de ingerült vagyok, fáradt vagyok, míg észre nem veszem, hogy anyám bicegni kezd, meg-megdöccen a járása. Neki is fáj a múlt éjjel. Odakocogok, becsúsztatom a kezem a könyöke hajlatába, megdörzsölgetem a karját. Nézem a füle pihéjét, befont haját.
– Mama? – mondom.
– Néha édeset kívánok – zihálja, megpaskolva a kezemet. – Te nem?
– Á – mondom. – Én inkább sósat.
– Aza mama mindig azt mondta, nem jó édesre ácsingózni. De én csak azért is kerestem, és annyit habzsoltam, hogy csupa kék meg piros lett a kezem. – Felsóhajt. – Most már másra se tudok gondolni, csak hogy egy kis édeset ehessek.
Nemzőm háza irdatlan nagy, belsejét nyikorgások tartják össze. Anyám a tűzhely fölé hajol. Fát hordok, vizet húzok, felcipelem a lépcsőn, belesek nemzőm lányainak szobáiba. Féltestvéreim ők, azóta tudom ezt, mióta anyám harcolni tanít, mégis irigység és ellenszenv lappang bennem, valahányszor ellátom őket reggel. Nyitott szájjal alszanak, rózsaszín kaparás keresztben az arcukon, szemhéjuk ráng, mint a sekélyesben úszkáló halak. Vörös hajuk összetapadó szálak gubanca. Addig alszanak, míg az apjuk be nem kopog, már jóval pirkadat után. Lefojtom az érzéseimet, becsukom az arcomat. Nemzőm hálóköntösben, az asztalánál ír. Szobája hideg füsttől, régi verejtéktől bűzlik.
– Annis – mondja, és biccent.
– Uram – mondom.
Várom, hogy tekintete átfusson rajtam, mint minden reggel, akár a víz a sima kövön. De most megakad rajtam a pillantása, rám szegeződik, követ a szobában, ahogy megtöltöm a lavórját, összeszedem a ruháit, felmarkolom az éjjeliedényét.
Úgy méreget, ahogy a lovait nézi, figyelme kétségbevonhatatlan és szoros, mint amikor egy hosszú sörényű nyakat, egy izmos tomport, egy behajló, nyereg törte hátat simít végig. Én egyfolytában lesütöm a szemem, csak a lépcsőn veszem észre, hogy remeg a kezem, a mocska meg lötykölődik a biliben.
Gondosan kerülöm a tekintetét. Mindig tudtam, hogyan kell csinálni: lakatot teszek a számra, néma vagyok. Lábujjhegyen járok nemzőm házának széles, homályos folyosóin, ahogy múlik a nap. Csendben teszem le a vödröket, lavórokat, hogy fémfenekük egyben érintse a padlót. Mozdulatlanul állok fakó húgaim tanulószobája előtt, hallgatom, amint a házitanító felolvas nekik az ajtón túl. Ezek a történetek nem olyanok, mint amiket anyámtól hallok: más a csengésük, más a dallamuk, ahogy megtelepszenek a mellemben, és rezegnek ott, mint a testbe szúrt fegyver.
Ezek a lányok, sápatag húgaim a tanító által kijelölt szövegeket olvassák, régi görögökét, akik állatokról és szorgos munkálkodásról, darazsakról és méhekről írtak, és én hallgatom: – „A méhek láthatólag szeretik a lármás hangokat, ezért úgy mondják, legkönnyebb csörgő edényekkel, kövekkel beterelni őket a kaptárba.” – Kisebbik húgom hangja motyogásba fúl, majd felcsap. – „Minden henyét és satnyát kiűznek a kaptárból. Úgy mondják, megosztják egymás közt a munkát; van, amelyik viaszt készít, van, amelyik mézet, van, amelyik méhkenyeret, egyesek a lépsejtet formázzák, tapasztják, mások vizet hoznak a sejthez, és elkeverik a mézzel…” – Beszívom a fenyőfa termek szagát, elismétlem a legmámorítóbb szavakat: viasz, méz, méhkenyér, lép.
– Arisztotelész királyoknak nevezi a kaptárok vezetőit – mondja a tanító –, de a tudósok megállapították, hogy valójában nőneműek: királynők. Az ókori Görögországban „méhkirályokként” említik Artemisz papjait. Állítólag fivére, Apollón a méhektől kapta a jóslás adományát. – A tanító szárazon felnevet. – Istenkáromló babona. De a munkáról, a munka gyümölcséről Arisztotelész jó tanáccsal szolgál: ha túl sok mézet hagy a kaptárban, a méhész lustaságra ösztönöz – mondja, és vékony, lágy a hangja, majdnem olyan lágy, mint bizonytalan húgaimé. Tudom, hogy egyszerre beszél a méhekről és másról – a méhek és a régi görögök ürügyén mindnyájunkhoz szól, akik dolgozunk. Tudom, hogy anyámról beszél, aki kétszersültet és ragut készít a toldalékkonyha tűzhelyén, meg Cleóról és a lányáról, Safiról, meg rólam, akik a szobákat takarítjuk, kiverjük a port a szőnyegekből, és addig sikáljuk a padlókat, míg ragyognak, akár a fényes makk.

                                                                                                           Gy. Horváth László fordítása