A rádióban hallottuk, az esti hírekben, utána a sötétségbe meredtünk. Belgrád felé robogott az autó, ahol a diákok hetek óta tüntettek Milosevics ellen, a hatalom könnygázzal válaszolt, a helyzet durvult. A volánnál Sopronyi Gyuszi, a már ifjan is kitűnő fotóriporter, szintén szótlanul. De nem lehetett másra gondolni, csak a bemondó hangja visszhangzott belülről, a végzetes groteszk: tragikus körülmények között, galambetetés közben…
Bohumil Hrabal (1914–97) haláláról tudósítva a Magyar Távirati Iroda közölte, hogy a világhírű cseh írót a prágai Bulovka kórház ortopédiáján ápolták. „A rendőrség hétfő esti jelentése szerint az író – teljesen véletlenül – kiesett a kórház ötödik emeleti ablakából. A klinika orvosai szerint Hrabal az ablak párkányára szállt madaraknak kívánt újabb elemózsiát szórni, amikor elveszítette egyensúlyát, és kiesett az ablakból.”
Hivatalosan tehát baleset történt, a hrabali életmű ismerői azonban kezdettől fogva gyanakodtak. Akik tudták: Hrabal saját szavai szerint azért írt, hogy ne legyen öngyilkos. Rajongott Szergej Jeszenyinért, aki fölakasztotta magát. A vége felé egyik kezelőorvosának azt mondta: „Hlaváček integet a temetőből, hív magához!” Ifjúkori kedvence, Karel Hlaváček szimbolista költő és festő tényleg a kórházhoz közel, a libeňi sírkertben nyugszik.
A legenda úgy szól, hogy a morbid humorú mester megkomponálta abgangját. Ám a valóság csupaszabb. Erről Hrabal utolsó éveinek segítőtársa és tanúja, Tomáš Mazal beszélt a pozsonyi Új Szónak. A 82 éves, megözvegyült író magányos és súlyosan depressziós volt. Látogatóitól csak vodkát fogadott el, egyből felhajtotta. Naphosszat a betegágyán feküdt, és törte a fejét, hogyan szabaduljon meg a földi kíntól. Megtalálta a megoldást.
„Öngyilkosság volt. Két hónapja ott feküdt az osztályon, nézzük az ortopédia főorvosa szemszögéből a dolgokat. Attól tartva, hogy esetleg rossz fényt vet rá és a kórházra, ha kiderül, hogy híres páciense végzett magával, kitalálta ezt a bugyuta történetet. Pedig a galambok fel sem repültek az ötödik emelet magasságába. Voltam ott többször, sosem láttam őket” – így mondja Mazal.
Sok év múltán maga a főorvos is elismerte: Hrabal bizony nem etetett galambokat, hanem levetette magát az ablakból. Halála nem baleset volt, sem pedig közönségnek szánt performansz. Hogy lényeges-e ez egyáltalán? Igenis az. Szívemből szól a kiváló interjút jegyző szlovákiai kolléga, Szabó G. László közbevetése: „Önnön döntésétől, bátorságától fosztotta meg a kórházban született legenda.”
„Mondták, nincs jól, búskomor és iszik, mint egy Vörösmarty” – írta Esterházy Péter az ÉS-ben. Bölcsebbet nem mondhatunk Hrabalról, idézzük őt: „Nem szebbé válik a könyvei által a világ, nem is igazabbá: valódivá. Ez a valóság, amelyet a könyveivel adott nekünk, mérhetetlenül hatalmasabb, mint az az üresség, amelynek alkalmából most mint a dögkeselyűk kerengünk a holtteste fölött. Azt mondják, kiesett a kórházablakából, ahogy a madarakat etette. Svejk és Szent Ferenc. De nem kiesett: kirepült.”