Történt pedig a következő. Előzetes megbeszélésünknek megfelelően bementem a csapi (Csop, Ukrán SZSZK) vasúti határállomás vécéjébe, ahova egy perc múlva követett az első szerző, és miután meggyőződtünk róla, hogy csak ketten vagyunk a helyiségben, átadott nekem egy papírborítékot kéziratokkal, amelyet gondosan a zsebembe tettem. Ezután, mint aki dolgát jól végezte (pedig egyáltalán nem végezte a dolgát), a férfiú távozott. További egy percet töltöttem tétlenül egy piszoár előtt, amikor belépett a második szerző, és minden megismétlődött. Átadta, én eltettem, ő távozott. Ezek után én is elhagytam a helyiséget, zsebemben azokkal a kéziratokkal, amelyeket szerzőik – ha nem is az Egyesült Államokban, de mégiscsak külföldön – Magyarországon kívántak megjelentetni.
Mielőtt folytatnám ezt a majdnem kémhistóriát, elárulom, kik voltak az ominózus szerzők. Az egyik Balla (Bakó) László, 1945 után az első magyar költő Szovjet-Kárpátalján, később a magyar nyelvű ungvári napilap, a Kárpáti Igaz Szó főszerkesztője és mint ilyen, a Szovjetunió Kommunista Pártja megyei bizottságának tagja. A másik Sándor László, műfordító, irodalom- és művészettörténész, az említett időben az ungvári állami képtár, később, áttelepülése után a budapesti Országos Idegennyelvű Könyvtár igazgatója. Az ő küldeményének tartalmára nem emlékszem, Balláéra viszont igen: néhány szerelmes- és néhány Lenin emlékének szentelt vers. Nem túl jók és nem túl rosszak, de feltétlenül őszinték. Mindenesetre nem holmi Szolzsenyicin-féle, a szovjet rendszert alapjaiban leleplező Gulág-szigetvilágok.
Hogy miért kellett a Lenin-verseket csempészúton Magyarországra juttatni, az utólag is megmagyarázhatatlan. Pontosabban: nagyon is megmagyarázható. Azért, mert azok a postai küldemények, amelyekben Balla László és Sándor László korábban megpróbálta magyar folyóiratoknak megküldeni verseit, cikkeit, rendre nem érkeztek meg a címzettekhez. Ez már Sztálin halála után, az úgynevezett olvadás idején történt, amikor, ha a kéziratok valamilyen úton-módon (lásd, mint fent) mégiscsak eljutottak a magyar lapokhoz és ott megjelentek, szerzőiket a Szovjetunióban nem vonták felelősségre. De azért für alle fälle, igyekeztek akadályozni ezt a külföldön publikálást. Hol itt a logika? Sehol. De hát a Szovjetunióban sok minden más sem volt tökéletesen logikus.
A Szovjetunióban, bár változó nevek alatt, de 1922-től egészen 1991-ig, a Gorbacsov-féle glasznoszty időszakáig másfajta cenzúra is működött, amelynek a könyvektől és az újságcikkektől kezdve egészen a falragaszokig és a gyufásdoboz címkékig minden nyomdába kerülő irományt, illusztrációt be kellett mutatni jóváhagyásra. Az ugyancsak váltakozó nevű központi állambiztonsági szerv alá tartozó intézmény neve a vége felé (nem tudom jobban lefordítani) ez volt: „Az államtitkot a sajtóban megóvó főcsoportfőnökség” (Glavnoje upravlenyije ohrani goszudarsztvennoj tajni v pecsatyi). A cenzor ott üldögélhetett az újságszerkesztőségek valamely hátsó szobájában és ott hagyta vagy nem hagyta jóvá az elé terjesztett levonatokat. A hátsó szobáról azért írok feltételes módban, mert én – bár újságírószakos hallgatóként több szovjet napilap szerkesztőségében is dolgoztam nyári gyakorlaton – sohasem találkoztam a cenzorral. Tudniillik külföldi nem is találkozhatott vele, lévén, hogy a cenzúra létezése maga is szigorúan őrzött államtitoknak számított.
A cenzoroknak nem volt igazán nehéz dolguk, hiszen nem az ő fantáziájukra volt bízva, hogy milyen tényeket, állításokat minősítsenek védendő államtitkoknak, mivel az utóbbiak részletes jegyzéke rendelkezésükre állt, hónapról-hónapra még kiegészítést is kaptak.
A tiltott témák között nemcsak az új hadiipari termékek hírei szerepeltek, hanem például az is, hogy a zárt statisztikák hány alkoholistát tartanak számon a Szovjetunióban.
Nem írhatott a sajtó a szovjet zsidók kivándorlásáról, a nyugati orosz emigráció megnyilvánulásairól, de a szovjet hidrogénbomba atyjának nevezett Nobel-díjas Andrej Szaharov akadémikus száműzetéséről sem. Szigorúan elhallgatták a szovjet hírforrások az országuk területén előfordult vasúti- és repülőgép baleseteket, kivéve, ha azoknak külföldi állampolgárok is áldozatul estek.
Ami az óvandó államtitkok listáját illeti, azzal magam is találkoztam, de természetesen – hiszen külföldi voltam – csak közvetve. Történt, hogy valamikor a ’60-as évek közepe táján az APN magyarországi tudósítójaként egy írásomban arról a lelkesítő tényről kívántam beszámolni, hogy a balatonfüredi hajógyárban vízre bocsátottak egy annyira korszerű sétahajót, hogy még radarral is felszerelték. A radar szó szerepelhetett valahol az államtitkok listáján, mert – mint a szerkesztő merész indiszkrécióval közölte velem – a cenzor törölte. Maga a tudósítás megjelent, de a radar említése nélkül, és így a szovjet olvasók nem tudhatták meg, hogy immár veszélytelenül lehet a Balatonon hajózni.
A szovjet cenzorok természetesen nem csak az államtitkok kiszivárgását akadályozták meg, hanem – akárcsak Orwell 1984 című disztópiájának egyik központi figurája – arra is ügyeltek, hogy a múltról mi jelenik meg a sajtóban, hiszen „aki ellenőrzi a múltat, ellenőrzi a jövőt, aki ellenőrzi a jelent, ellenőrzi a múltat” – más szavakkal: ezután minden másképp volt. Tehát nemcsak azt nem lehetett a szovjet sajtóban leírni, hogy Sztálin meggyilkoltatta Trockijt, de maga a Trockij név is tabu volt. A Nagy Szovjet Enciklopédia harmadik kiadásában (1977) a „trockizmus” címszó hat és fél apró betűs hasábot kapott, még a „trockista-zinovjevista pártellenes csoport” is kettőt, ám Trockij személye azonban egyetlen sort sem. Írhatták volna róla, hogy a párt és a nép elkeseredett ellensége, imperialista ügynök stb. volt, de nem írták. Ilyen címszót az olvasó egyszerűen hiába keresett volna a Nagy Szovjet Enciklopédiában.
A cenzúrát, mint intézményt sok minden mással együtt az úgynevezett szocialista országok szolgai módon átvették a Szovjetuniótól. Ez alól még a nem kommunista sajtót itt-ott eltűrő Lengyelország sem volt kivétel. Éppen onnan disszidált valamikor a ’70-es években egy cenzor, aki – ettől lett még nagyobb a botrány – még a tiltólistát is magával vitte és publikálta Nyugaton. Amennyire tudom, Magyarország volt az egyetlen állam a szovjet tömbben, ahol – a szigorúan csak a katonai témák közzétételét ellenőrző katonai cenzúra kivételével – formailag nem működött cenzúra. Hiszen anélkül is tudta minden szerkesztő, hogy miről nem írhat lapjában, nem beszélhet a rádióban.
Nem formai cenzúra, de felülről jövő tiltás persze működött azért Magyarországon. A ’60-as évek elején a Magyar Rádió hírszerkesztőségében voltam turnusvezető. A szerkesztőség munkatársai azzal foglalkoztak, hogy a Magyar Távirati Irodától kapott, tehát már ott ellenőrzött híreket lefordítsák a híradások nyelvére (rövidek legyenek a mondatok, legalább kétszer elhangozzék minden eseményről, hogy hol történt stb.) A hírszerkesztőség turnusvezetőjének feladata alapvetően csak az volt, hogy a hírek „rádiószerűsítését” felülvizsgálja, és ha szükséges, kijavítsa a stiláris hibákat. (Ezt sajnos túl gyakran kellett.) De mindenképpen ő volt az, aki a híreket utolsóként jóváhagyja, mielőtt azokat a bemondók felolvasnák.
Egy szép napon a szobájába hivatott a főszerkesztőm, Várnai Vilmos, kinyitotta a páncélszekrényét és nagy titokzatosan kivett onnan egy paksamétát. Ezután leültetett az asztalához és utasított, hogy figyelmesen olvassam el, ami a papírlapokon áll, majd kiment és magamra hagyott. Neki is láttam szorgalmasan ama tények már-már végtelen felsorolásának, amelyekről nem írhat a sajtó, nem beszélhet a rádió. Ilyen volt például a magyar vasútállomások áteresztő képessége, a közúti és vasúti hidak teherbírása, a villamos távvezetékek elhelyezkedése, stb-stb. Számok, adatok hosszú oldalakon keresztül. Mindjárt láttam, hogy kár ezekkel tömni a fejemet, hiszen teljesen elegendő, ha az MTI-nél, ahonnan a híreket kapjuk, tudják mindezt, elvégre mi az ő híreiket nem egészítjük ki, csak „rádiósítjuk”. Egy jó óra múlva főszerkesztőm visszatért és megkérdezte, hogy elolvastam-e, amit átadott nekem. Igenlő válaszomra felszólított: írjam alá, hogy a fentieket tudomásul vettem. „Készíthetek jegyzeteket az anyagból?” – kérdeztem. – „Hogy képzeled, amit átolvastál, az szigorú titok” – ijedt meg a főszerkesztőm. „Sajnálom, Vili bácsi, de az én fejem nem káptalan” – válaszoltam. Várnai erősködésére, hogy de bizony, köteles vagyok aláírni a tudomásulvételt, a következőket írtam az utolsó oldal aljára: „Elolvastam, de megjegyezni nem tudtam. K. I.”
Ezek után – ha van logika és következetesség – haladéktalanul le kellett volna engem váltani a hírturnusvezetői tisztségéből, de ez sem akkor, sem később nem történt meg. Amikor valahol felmerül, hogy miért volt a Kádár-rendszer slampos diktatúra, mindig ezt a történetet szoktam elmondani.