Emlékszem gimnazistaként, ahogy közeledtünk a választáshoz, parázs vitákat folytattunk a pártokról és a szakpolitikákról. Egyszer a Balaton partján annyira belelendültünk, hogy páran szabályosan kapaszkodtunk a lángos alatt lévő tálca szélébe, ami a túlzott erőlködéstől végül a földön landolt. De a nap végén mégis mind egyetértettünk abban, hogy paprikás krumpli lesz a vacsora. Aki ide szavaz, az krumplit pucol, aki oda, az hagymát vág.
Hosszú ideje nehéz egy ilyen jelenetet elképzelni. Ha nem ugyanazt gondoljuk, jobb, ha nem is beszélünk róla. Ebbe a szörnyen kettéosztott társadalomba érkezett a kegyelmi ügy, és végre újra közösen tudtuk felrakni a paprikás krumplit.
Mert abban egyetértünk, hogy pedofilmosdatónak nem jár feloldozás. A botrány hullámain pedig megérkezett Magyar Péter, aki elsősorban a NER eddig hallomásból ismert disznóságait igyekezett alátámasztani. Ő és a kegyelmi ügy egy ideig megfért egymás mellett, majd az „aranyifjú” politikai ambíciója elkezdte kiszorítani a címlapokról a bicskei áldozatok szörnyű tragédiáját. Vagy mégsem? Valójában az ügyben elfogytak a friss információk, az ellenzék képtelen volt zászlajára tűzni az évtized legnagyobb politikai válságát. Akkor mégis ki főzi most a paprikás krumplit? Hát Magyar Péter, aki egy percig nem eresztette el a kegyelmi kérdést, inkább felrakta mellé rotyogni a lecsót is. Vagyis igyekszik a korrupciót, a kormány nepotizmusát – melynek maga is haszonélvezője volt – egy száraz környezetből morális szintre emelni. Azon munkálkodik, hogy ne csak abban értsünk egyet, hogy a pedofil bűnsegéd nem érdemel kegyelmet, hanem abban is, hogy a közös vagyont dézsmáló sem érdemel szavazatot.
Eközben a kormánymédia Magyar Péter személyét is morális térbe helyezte, s ennek megkoronázásaként Varga Judit a bulvár legmélyebb mocsarában nevezte bántalmazónak egykori férjét. Hogy mi igaz és mi nem, azt mindenki maga döntse el, de jó lenne ha a végén közösen tudnánk megfőzni a vacsorát.