Tizenhat apró lábacska toporgása, nyolc gombszem csillogása, éktelen csaholás négy szólamban – ez fogad minket Péter és Kriszti otthonában. Amikor kicsit lenyugodnak a kedélyek, a házőrző brigád úgy ítéli meg, hogy nem jelentünk veszélyt a gazdikra, a nappali kényelmes kanapéján elhelyezkedve ismerhetjük meg a csapat tagjainak történetét.
Mind a négy kiskutya talált, befogadott. Miranda a rangidős, őt 12 éve, újévkor találta a házaspár, és mivel chip nem volt a kutyusban, és nem sikerült megtalálni az eredeti gazdáját, náluk maradt. Grisát már két éve szerették volna örökbe fogadni az Illatos útról, de akkor lebeszélték őket róla, mondván: ő nagyon szép kiskutya, neki könnyen lesz gazdája. Viszont Fülöpbe – aki akkor még a Chaplin névre hallgatott – egyből beleszerettek, így akkor vele tértek haza. Krisztit azonban nem hagyta nyugodni Grisa sorsa, és amikor hónapokkal később kiderült, hogy továbbra is gazdikereső, csak már a Vigyél Haza Alapítvány gondozásában gyógyul veleszületett betegségéből. Hosszas gyógyulási és ismerkedési folyamat után március elején őt is örökbe fogadhatták. A csapat negyedik tagja Herbert, akit rettenetes körülmények közül mentettek meg, ő az egyetlen kölyök a falkában, 8 hónapos, ennek megfelelően még szertelen, ottlétünk alatt például miszlikbe szaggatott egy autós magazint, és nagyon büszke volt a művére.
Grisa és Fülöp egyébként kennelszomszédok voltak az Illatos úton, egymás fölött éltek, most pedig már boldogan együtt, egy nagy családban a kutyák mellett hat (szintén befogadott) cicával is osztozva a gazdik szeretetén. Az ilyen tündérmesék hátterében azonban mindig sok ember áldozatos munkája húzódik meg. A Vigyél Haza Alapítvány 16 éve azért jött létre, hogy az Illatos úti beteg, sérült, idős kutyákat kezelje, meggyógyítsa, hogy minél többen kerülhessenek olyan gazdikhoz, mint Péter és Kriszti. Az alapítvány vezetője, Óvári András elmondta: a mindenki által ismert budapesti gyepmesteri telep már nagyon régen kinőtte a rendelkezésre álló helyet, mindössze 120 férőhely áll a rendelkezésükre, ráadásul ezek fele fűtetlen, ezért szinte folyamatosan helyhiánnyal küzdenek. A telepen dolgozó orvosok és gondozók legjobb szándéka és hozzáértése ellenére a telep „elment a falig”: az egyedüli jó megoldás egy új, nagyobb alapterületű, humánus és korszerű gondozást, a kutyák számára rehabilitációs lehetőséget lehetővé tevő fővárosi állatmenhely kialakítása lenne. Az alapítvány több éve lobbizik azért, hogy ez létrejöhessen. Ennek érdekében részletes hatástanulmányt készítettek, konkrét megoldásokat javasoltak, egyelőre sajnos eredménytelenül.
Óvári András arról is beszélt, hogy amikor csak lehetőségük van rá, segítenek más alapítványoknak és állatbarátoknak is. Az árvíz idején a bajba jutott menhelyek javára jótékonysági akciót indítottak, koncertet szerveztek, így több millió forintot és tápadományt sikerült összegyűjteniük, amit az erre leginkább rászoruló alapítványok között osztottak szét. Néhány éve egy másik állatvédő szervezettel indítottak közös kampányt, amelynek keretében több mint 500 kutyaházat gyűjtöttek össze, illetve vásároltak, amelyeket szintén a rászoruló menhelyeknek juttattak el. Országosan már 280 helyen működtetnek ingyenes mikrochip-leolvasó állomást: a 200 Mol-kút mellett kutyabarát helyek, önkormányzatok, szállodák, polgárőrök is csatlakoztak hozzájuk. Az elmúlt öt évben több ezer elkóborolt kutyát juttattak vissza a gazdájához az önkéntes állatorvosok segítségével. Az ivartalanítást tartják a legfontosabbnak, hogy csökkenjen a kóbor állatok folyamatos újratermelődése. De azok az állatbarátok is számíthatnak az alapítványra, akik nem bírják nézni, ha a nyári hőségben valaki a zárt autóban hagyja a kutyáját, és hogy megmentse az állatot, végszükségben betöri a kocsi ablakát. Nekik ingyenes jogsegélyt biztosítanak, amennyiben erre szükségük van.
A kutyák kezelése, gyógyítása borzasztóan drága, egy-egy műtét és az utókezelések ára több százezer forint, azonban az anyagi támogatáson kívül is van lehetőség segíteni a munkájukat például önkéntességgel. Szilágyi Judit is ezt teszi, évek óta szállítja a kutyákat, ha éppen arra van szükség, de emellett ideiglenes befogadóként is részt vesz a rehabilitációjukban. Ugyanis egy-egy súlyosabb beavatkozás után elengedhetetlen, hogy a kutya kiemelt figyelmet kapjon, amit egy menhelyen nem képesek biztosítani, csak családi környezetben. Grisa is nála lábadozott, ugyanis az alig 3 kilós csöppségnek születésétől fogva mindkét lábán térdkalácsficama volt, ezért sántikált, és az alapítvány gondozásában operálták meg. Most Frida az egyik védence, a féléves németjuhászt karácsonykor dobták be egy idős házaspár kertjébe. Alighanem azért, mert a kutya jobb hátsó lába csökevényes, hiányzik a mancsa. Ideiglenes befogadója szerint a kutya amúgy gyönyörű, és egy kis tündér, valószínűleg tenyésztőnél születhetett egészségesen, és később sérült meg, így pedig eladhatatlanná vált, ezért szabadult meg tőle a tulajdonosa. A kiskutya az alapítványtól protézist kapott annak érdekében, hogy ne sorvadjon el a lába, és most vidáman rohangál, ahogy az egy kölyöktől elvárható. Azonban mivel még növésben van, a végleges testmérete eléréséig többször kell cserélni a protézist, ami szintén nem olcsó mulatság. Természetesen ezt is, mint az ideiglenes befogadók többi költségét is az alapítvány állja, Juditnak „csak” a szeretetet és a gondoskodást kell nyújtania, amíg Frida is végleges helyére költözhet.
Bár az alapítvány nevében az szerepel: vigyél haza, de nem mindenáron. Nem az a cél, hogy minél gyorsabban gazdásítsák a kutyákat, hanem az, hogy véglegesen jó helyre kerüljenek – hívta fel a figyelmet Óvári András. Nagyon megnézik, kinek adnak örökbe kutyát, hiszen nem tárgyakról beszélünk, hanem élőlényekről, és egy ilyen kapcsolat 10-15 évre szóló elköteleződést jelent. Minden örökbefogadást alapos felmérés és többalkalmas ismerkedés előz meg, annak érdekében, hogy valóban megalapozott és megfontolt döntés szülessen, amikor valaki családtagnak hazavisz egy négylábút.