Pukk és dörr
Talán az 56-oson lehetett ’68-ban,
(semmiképp sem a 68-ason ’56-ban –
bárhogy is, nem éltem még, anyu gyaníthatta csak,
készülődöm a hasa mélyén),
szóval buszon utaztunk, családilag,
és Tivadar bácsi szellentett egyet.
Stikában, ahogy azt kell,
a felsőtestet diszkréten éppen csak oldalra billentve, hangtalan
kitolva a gázt.
Télidő, nagykabát, buszablakok zárva.
Várt egy percet, aztán felállt, felmagasodott,
szembefordult az utazóközönséggel.
„Mi ez a büdös? Ki fingott?”
Hangja ércesen zengett
(a háború előtt, mint utólag megtudtam,
tartalékos századosként szolgált;
láttam egy fotón, nagy karddal, nagy pocakkal
vezényelt az emberei előtt).
„Senki se vállalja? Gyerünk, álljon fel a fingós!”
Egyenként mindenkinek a szemébe nézett.
„Rottyantunk a többiek…”, nagy levegőt vett, helyesbített,
„az utastársak orra alá, aztán lapítunk?
Nagyon gáz!” Szúrósan nézett.
„Vissza kell tartani! Leszállásig!
Vagy nem elég erősek a záróizmok?” Még feljebb
dörrentette a hangját.
„A záróizmokkal van a baj?! Persze, hogy azzal…”
Már ordított. „Aki egyet fingott, fog többet is!
A következő megállónál szálljon le! Letakarodni!”,
A dermedt csend széttört szilánkjai
hasogatták a szombat délutánt.
A következő megállónál leszálltunk, családilag,
anyu és nagyi szédelegtek…
„Még egyet odanyomtam nekik”,
biztosította őket halkan Tivadar.
„Beszari banda… Szokják csak a nagy büdöset…”
Borzselé
A Nefelejcs utcában,
szoba-konyhás, alkóvos, földszinti tanácsi lakásban,
január közepén, ünnepek elvonultával,
halasztott vizsgák hónaljában, dohszagban, ételből kifogyva,
hidegben (elektromos cserépkályha
terpeszkedett csak a szobában, ha bekapcsoltuk, a villanyóra lengve,
mintha le akarna pattanni a falról, pörgött),
ablakok, ajtó elvetemült réseibe rongyokat tömködve
eldöntöttük:
forralt bort készítünk.
A bort (kommersz vörös) felvizeztük, becukroztuk,
alágyújtottunk (sparhelt).
Az üvegablakos faliszekrényből (Ómama öröksége)
az összes lehetséges, lejárt szavatosságú, kopott címkéjű, ismerős,
de azonosíthatatlan, egymásba fulladó illatú
beszáradt fűszert,
fűszernek vélt tasaktartalmat
méricskélés nélkül a levesbe szórtunk.
„Ez itt most elvan.”
Az alkóvban bekapcsoltuk az Oriont
(főgombját kattanásig, és várni, míg bemelegszik a képcső),
Latinovits, Ruttkai, Dajka Margit…
„Élet, élet, szent megunt élet. Milyen jó visszajönni beléd!”
Párafelhő kúszik a szobába, kiszaladunk,
a konyhában dzsungelmeleg, szeszes ködpára,
lekapjuk a félrecsámpult fedőt…
Semmi… Vagyis
valami kocsonyás, letapadt, sötétbordó massza a mélyben…
„Borzselé” (késsel vágható).
Rokonok, barátok, ismerősök jönnek.
„Isteni!” „Mi ez?” „Mondjátok már: mi a receptje?”
Mindent bele…
(És Szindbádot kell nézni.)
