- Kovács Krisztián: Magányos emberek

Pisztollyal az övében sétál hajnali egy és kettő közt fel-alá a lépcsőházban, csak gumipapucsa sarkának ütemes csattogása hallatszik, ami olyan, mint egy metronóm az álmaim mélyén, amire már fel sem ébredek, és csak reggelente furcsállom, hogy nehéz cigarettabűz üli meg a levegőt, és csap arcon, ahogy kilépek a lakás ajtaján.
– Fogja vissza a kutyáját! – lép elém a lépcső alatti félhomályból, ahol eddig alighanem őrt állhatott mindannyiunk helyett.
– Jani bácsi! – mondom, időt nyerve, hogy értelmezni tudjam a szavait. – De hát nekem nincs kutyám.
– Minden reggel hallom, hogy ugat, értse meg, kérem, hogy ez társasház, itt öregek is laknak, és nekem pihenésre van szükségem.
Nem ellenkezek. Másfél éve, mikor ideköltöztem, még megtettem volna; kikérem magamnak a hangnemet és a gyanúsítgatást, most már azonban érzem és tudom, hogy Jani bácsival kár ellenkezni: megvannak a maga verziói arról, miként működik a világ és a benne élő emberek, és azon túl, hogy hirtelen megjelenése egy álmos reggelen szerez pár kellemetlen pillanatot, tulajdonképpen ártalmatlan.
Most is az övére pillantok, hogy ott lapul-e a Beretta, és nem csalódom. Másfél évvel ezelőtt, emlékszem, megijedtem, ösztönből a farzsebemben pihenő telefonomhoz nyúltam, jobbra-balra ingattam a fejem, kitől kérhetnék segítséget. Akkor azt vágta az arcomba, hogy letörtem az autója visszapillantó tükrét, és épp most indul a rendőrségre feljelentést tenni. Azt mondta, a mélygarázsban lévő rejtett kamera felvételeivel fogja bizonyítani, és jól tenném, ha nem tagadnám majd. Azzal magamra hagyott. Nem volt kocsim, és még sosem jártam a mélygarázsban, de nem hagyott időt arra, hogy megvédjem magam.
Felháborodva ecseteltem a másik szomszédomnak, azt hittem, megriasztom majd, de csak nevetett, és le­gyintett:
– Jaja, hát a Jani az ilyen. Nem kell vele foglalkozni. Nem árt az senkinek.
Nem ártott, ez kétségtelen, de hónapig szorította egy kellemetlen érzés a gyomromat, hogy majd megint feltűnik váratlanul, és meggyanúsít valamivel, amihez semmi közöm sem volt.
Megtette persze két hét múlva, aztán a rá következő héten újra, majd egy hónappal később megint, és ez így ment addig a bizonyos napig.
– Rendben, Jani bácsi. Tudja, mit? Veszek egy ilyen elektromos nyakörvet a kutyára, és az majd megoldja a gondot, mit szól? – hazudom.
– Nagyon jól teszi. Ez itt, kérem, nem egy cirkusz. Én ledolgoztam negyven évet, de a nyugdíj mellett is dolgozom. Ha szabadnapom van, nem az átkozott kutyáját akarom hallgatni. Na, jó napot!
A negyven évről nem sokat tudok, ahogy más sem, de tény, hogy a mai napig dolgozik. Biztonsági őr egy Nyugati téri bankfiókban. Innen a Beretta. Van rá viselési engedélye, ami azt is jelenti, hogy pszichológiai alkalmasságival is bír. Íme tehát egy ember, aki veszélyt vizionál ott is, ahol nincs, és képes lenne a lehető legveszedelmesebb módon fellépni ellene.
Azt mondják róla, hogy rendőr volt, de az előmenetelét jobbára a saját szájából itt-ott elhangzott félmondatok alapján építik a lakóközösség tagjai, vagyis ez éppúgy lehet igaz, mint egyszerű szóbeszéd. És a pletykák terjednek itt, mint az influenza. A fodrász azt mondja, Jani bácsi fia a titkosszolgálatnál dolgozik, szibériai kiküldetésen van. A kozmetikus azt mondja, hogy volt egy lánya, aki hozzáment egy japán férfihoz, és együtt költöztek Kiotóba, de ott a lány elkapott egy ritka távol-keleti betegséget, ami előbb megnyomorította, majd végzett vele. A közeli edzőterem recepciósa szerint Jani bácsi idegenlégiós volt Észak-Afrikában, és egy bennszülött-offenzíva elől szökött haza. A cukrászda tulaja úgy tudja, hogy értékesítő volt, kivételezett fajta, aki a szocializmus alatt fémvasalatokkal kereskedett Nyugatra, és úgy repkedett Berlinbe, Koppenhágába, Londonba meg Madridba, ahogy más busszal látogatta a szomszéd faluban lakó nagyszüleit.
A szomszédom szerint mezőgazdász családból származik, és egész felnőttkorát Zala és Vas megye búzamezőin és krumpliföldjein töltötte. Nincs igazság és több igazság van, mint ami meghatározhatná egy ember életét.
– Nem látogatja senki. Nincs családja? – kérdeztem vissza.
– Nem tudjuk.
Ez a válasz fejezte ki Jani bácsit: megszületett valahol, élt valahol, szeretett és gyűlölt, adott és elvett, tett dolgokat másokkal, és mások tettek dolgokat vele, de előttünk mindez homályba burkolódzott. Csak egy flepnis felső szomszéd volt, aki maga építette saját mítoszát, talán azért, mert ez volt egyetlen hagyatéka, amit a világ örökül kaphatott tőle.
Amikor a villogó fényekre gondolok, ahogy vörös és kék fénybe borítják a nappalim bútorait, Jani bácsira is gondolok, aki ott haldoklott a mennyezetem túlsó felén, a saját nappalija padlóján fekve egy ocsmány, okkersárga, bolyhos szőnyegen; elképzelem, ahogy először tudomást vesz a bajról. Az első szorítást a mellkasa bal felén, a zsibbadást, a légszomjat. Elképzelem, hogy körülnéz, de nem lát senkit, akibe kapaszkodhat, hát a bőrkanapéja karfáját választja, az segíti állásból fél térdre, aztán fekvő helyzetbe, mikor a fájdalom beteríti. Elképzelem, mire gondolhat; talán az élményekre, amik egyetlen pillanatba sűrűsödnek, vagy inkább a reményre, hogy nem ezek az utolsó lélegzetvételei? Talán egyszerűen csak a telefonjára gondol, és a mentők számára, de ahogy sok mindent tudtam róla, miközben nem tudtam róla semmit, úgy el sem tudom képzelni, mely emlékei lehettek képesek átütni az infarktus halálos ködét ott, az utolsó pillanataiban.
Arra gondolok, milyen könnyedén festünk hamis képet magunkról, és arra, vajon miért tesszük mindazt. Aztán Jani bácsira gondolok: a nyitott ajtómban áll alsónadrágban és fehér trikóban, elszántan méreget, arcán kétnapos borosta, és azt üvölti:
– Hát tekerje már lejjebb azt a hifitornyot! Meg kell őrülni ettől az üvöltő zenétől!
– De Jani bácsi, nekem nincs hifitornyom, és nem szoktam hangosan zenét hallgatni.
– Ne beszéljen nekem, fiam! Csak halkítsa le azt a kurva zajládát!
Sarkon fordul, és elcsörtet, gumitalpú papucsa recseg minden lépésnél, aztán elhalkul, és a fejem felett dörrenve zárul egy ajtó.
Látom a mentőautót, épp bezárják a hátsó ajtajait.
A mentősök nem kapkodtak, nem volt miért. Most már ugyan nem torpan elém senki váratlanul a lépcsőház félhomályos zugaiból, én mégis az ottani zajokra figyelek a lakásom menedékéből: lépteket várok, és a felettem lévő lakás ajtaján nyikorgását, rég elveszett rokonok és örökösök érkezését, akiknek feltehetek néhány kérdést, ki is volt Jani bácsi, és miért nem mondott igazat senkinek. Persze talán csak az volt, aminek látszott: egy magányos ember.
Amíg ezt várom, azt csinálom, amit minden este szoktam: ülök a kanapén, a hifiből üvölt a Rammstein, Huba pedig mellettem fekszik, és csóválja a farkát, akárhányszor a bejárati ajtó felé nézek.