A százötven éves Népszava legendás Szép Szó mellékletében hétről-hétre rangos írások szólítják meg azokat az olvasókat, akik a lassan másfél évtizede épülő, sajátosan magyar politikai szisztémával strukturált leírásokban óhajtanak közelebbről megismerkedni.
A magunk részéről arra törekedtünk, hogy e leírások sorát a rendszer specifikus vonásainak bemutatásával egészítsük ki, így először a politikai szisztéma egy-egy elemét, jellemző karakterjegyeit emeltük ki öt írásban. Ezek az esszék A magyar politeia (2023. február 4.), A magyar Leviatán (2023. június 17.), A magyar sibbolet (2023. augusztus 19.), A magyar eforátus (2023. szeptember 17.) és A magyar frondőr (2023. október 7.) címmel jelentek meg e hasábokon.
Később a politikai rendszer gazdasági fenntarthatóságának alapjait és stabilitásának okait igyekeztünk feltárni. Ezek az elemzések A rendszer lelke (2023. október 29.), A néplélek rendszere (2023. november 5.), A rendszer erkölcsei (2023. november 11.), A lopás rendszere (2023. november 18.) és A rendszer pénze (2023. november 25.) címeken láttak napvilágot öt részben.
Ilyen előzmények után alighanem azt kellett volna elsőrendű feladatunknak tekintenünk, hogy mindenekelőtt a magyar ellenzéknek a rendszerben betöltött szerepéről értekezzünk, de korábbi írásainkat kiegészítendő, végül is csak egyetlen politikai esemény bemutatására vállalkoztunk. Ennek során nem több mint két hét történéseit elevenítettük fel, de különösen a 2024. február 3-tól február 10-ig, szombattól szombatig tartó hetet, és azon belül is lényegében egyetlen nappal, 2024. február 10-ével foglalkoztunk leginkább, mert e napot különösen fontosnak értékeltük.
E nap eseményeinek áttekintésével, mint cseppben a tengert, megláthattuk a hivatalos magyar politikai ellenzék szinte valamennyi nyűgét-baját, tehetségtelenségét és tehetetlenségét. A rendszer ellenzéke című, különböző alcímek alatt megjelent ötrészes sorozatunk (Kegyelmi menetben, 2024. március 9; Közjogi vonalon, 2024. március 16; Ötlettelen úton, 2024. március 23. és Eszközök híján, 2024. március 30.) lezárásaképpen ezért újból emlékezetbe idézzük e nap és a következő néhány nap történéseit, mert ebben a kivételes nagy-időben a magyar közvélemény felfokozott várakozással tekintett a kormányzó és az ellenzéki erők tevékenységére.
Az ország várakozásának indokait a politikai eseménysor egyszerű értelmezése szolgáltatta. Az eseménysor elején egy rossz döntésért felelősséget vállalva az államfő bocsánatot kért és lemondott. Majd ugyanezen rossz döntésért ugyancsak felelősséget vállalva a volt igazságügyi miniszter is bocsánatot kért és lemondott.
Később ugyanezen rossz döntésért ugyancsak felelősséget vállalva a valódi döntés tényleges meghozója is bocsánatot kér és lemond – e lépést a közhangulat joggal várta.
Nem azért várta, mert akarta. A közvélemény jelentős része nem akarta a miniszterelnök lemondását, sőt, egy bizonyos fokig tartott is tőle, és az ezzel járó irdatlan politikai bizonytalanságtól, a várható turbulenciáktól, a megjósolható elégedetlenségektől, az óhatatlan békétlenségtől és feszültségtől. Az ország közéletre figyelő polgárainak legnagyobb hányada nem akarta, hanem várta a kormányfő lemondását. Félve, reménykedve és elborzadva, még talán inkább elkerülni, mint bekövetkezni akarva, de várta. Nem azért, mert a közvélemény szerint a miniszterelnöknek le kell, vagy le kellett volna mondania. Hanem azért, mert le fog mondani. Hiszen vajon mi mást tehetne? A rossz döntésért való felelősségvállalásnak nem volt semmilyen más útja, mintája, példája a két politikus asszony lemondását követően.
Később, Balog Zoltán néhány napra rá bemutatott önparódiája után egy másik út is kinyílott ugyan, a nem lemondás útja, de ezt a furcsa utat addig nem nyitotta ki senki, és a felelősségvállalásnak csak egy konzekvenciája volt ismert. (Balog püspök mindenesetre feltehetően nem magától játszotta el a bolondot, hanem a miniszterelnök felszólítására és érdekében, hogy a felelősségvállalásnak egy másik módjára is legyen példa.)
Végül, mint tudjuk, a miniszterelnök felelősségvállalására nem került sor, így a konzekvencia levonása is szükségtelen lett, mert időközben kiderült, hogy a konzekvencia vállalását komoly erővel nem követeli senki,
hiszen nincs politikai erő, amely egy ilyen követelés mögé állna. Mivel a közvélemény nagy része a kormányfői lemondást nem várta el, hanem csak várta, politikai követelésként sem fogalmazta meg senki, és minthogy e lépésre nem helyeződött politikai súly, a várakozás nem fokozódott normatívvá (tudálékosan szólva csak afféle müssen-jellegű, és nem sollen-jellegű következményként tételeződött), vagyis nem vált követeléssé.
A politikai eseménysor közvárakozásnak megfelelő folytatásához hiányzott az elváró fél, az aktor, a politikai cselekvő, a várakozást normatív jellegűvé tevő, a lemondást követelő, azt kikényszeríteni kész erő, a politikai nyomást gyakorolni képes szereplő: az ellenzék.
Mielőtt megvizsgálnánk, hogy a magát ellenzéknek nevező széttagolt politikai egyesülés hol volt, merre járt akkor, amikor cselekvésre hívott az idő, vessünk egy pillantást az imaginárius, be nem következett esetre, és szögezzük le: Orbán Viktor lemondásával a nemzeti együttműködés rendszerének mondott politikai szisztéma nem szűnt volna meg. A parlamenti kétharmad maradt volna, a Fideszhez lojális közszereplők, közfunkciókat ellátók, politikai és gazdasági potentátok, kulturális és propaganda-korifeusok, hatalmak és pénzek birtoklói, masszív csoportok és tömeges támogatóik, emberek százezrei, akik a rendszer fennmaradásában érdekeltek, azok hívei és támogatói, rajongói és haszonélvezői mind-mind megmaradtak volna. Csak a legfőbb formális (de nem az informális) pozícióban lett volna (átmeneti) változás, annak minden nem szándékolt, nem szeretett és elkerülni akart, szomorú és labilis következményével. Éppen ez az, amire nem készült fel sem a magát ellenzéknek propagáló politikusgárda, sem a békét áhító, biztonságban élni akaró honpolgári közösség. A magunk részéről ugyancsak nem azt állítjuk, hogy a fenti eseményeknek be kellett volna következniük, hanem azt, hogy bekövetkeztek volna.
Hogy nem következtek be, az mindenekelőtt az ellenzéknek köszönhető. Az ellenzék (relatíve) legnagyobb erői ugyanis a politikusi lemondások után úgy vélték, nincs esély arra, hogy az elégedetlenségi hullám elérjen a miniszterelnökhöz, ezért helyesebb, ha erőtlen politikai támadásaikat a miniszterelnök környezetében lévőkre összpontosítják, és nem támadják a miniszterelnököt, de végül a miniszterelnök környezetében lévőket sem támadták igazán, hanem mondvacsinált közjogi javaslatokkal és politikai látszattevékenységekkel kísérleteztek az irányukban meglévő közfigyelmet fenntartandó, politikai vegetálásuk meghosszabbítása érdekében.
Az államfő és a volt igazságügyi miniszter távozásának bejelentésekor nem a parlamenti ellenzék játszotta el a parlamenti ellenzék szerepét, hanem a semmiből előtűnt Magyar Péter,
aki a lemondások után azonnal kijelentette, hogy az ügy valódi felelőse Orbán Viktor. Világosan kimondta, hogy a miniszterelnök a két politikusasszony szoknyája mögé bújt, és minthogy ez a kijelentés tökéletesen megfelelt mind a valóságnak, mind pedig a közvélemény percepciójának, a percre pontosan időzített, valódi ellenzéki megnyilvánulás a nyilatkozat megfogalmazójából egy csapásra tényezőt csinált. Anélkül tehát, hogy a Magyar Péter körüli jelenséghalmazról itt részletesen szólnánk, azt emeljük ki, hogy – az elemzői közfelfogással szemben – nem a sokat emlegetett Partizán-interjú, hanem azt megelőzően, e bejelentkezés csinált politikai aktort Magyar Péterből, akiről cikksorozatunk kontextusában annyit mondhatunk el, hogy a legnagyobb közfigyelem idején szinte automatikusan vette át az alkalmatlannak bizonyult hivatalos ellenzéktől a politikai állításokat megfogalmazó és politikai célkitűzéseket artikuláló ellenzéki politizálás feladatát. Legalábbis egy időre.
Tartós napirend-meghatározó szerepet ugyanakkor a hirtelen – és végül alig több mint egy napra – politikai tényezővé vált úgynevezett influenszerek sem vihettek, mert ez nem is volt céljuk, és nem is lettek volna alkalmasak rá. Kérdés mindazonáltal, hogy ha sem primer politikai céljuk, sem semmilyen szándékuk, sem rátermettségük, sem hivatásuk, sem akaratuk nem volt a „politikai” folyamatok meghatározására, de még befolyásolására sem, akkor miért léptek fel annak a látszatával, mintha ilyesmijük lett volna. A választ természetesen mindannyian ismerjük. Kifejezetten szakpolitikai, és még véletlenül sem politikai célzatú tüntetésük oka az elemi társadalmi felháborodás, célja pedig e felháborodás kifejezése volt. Csakhogy e tüntetésszervezéssel az influenszerek az immár másfél évtizedes magyar tüntetésszervezési tradíciót folyatták: kifejezni, és nem pedig politikai következmény követelésébe becsatornázni a felháborodást. Márpedig ebből természetesen sosem lehet semmi, és nyilvánvalóan ezúttal se lett.
Mint tudható, a tüntetést szervező kilenc influenszer közül az iniciatíva megfogalmazója még akart volna politikai tartalmat adni a fellépésnek, de e törekvését a többiek nem támogatták (egyikük éppen rejtett kollaboráns tevékenysége miatt). Végül a hatalmas érdeklődést kiváltó február 16-i budapesti Hősök terei demonstráció – mint ezt előre látni lehetett – természetesen nem megdöntötte, még csak nem is megrogyasztotta, hanem megmentette a rendszert, benne Orbán Viktor uralmát. (Márpedig ez nem valamiféle nem szándékolt, véletlen következménye volt a megmozdulásnak, hanem a tüntetés egész jellegéből, természetéből, tervezéséből és lefolyásából adódott naturális következménynek bizonyult, ami a megmozdulás koreográfiájába az első pillanattól kezdve szándékoltan be volt kódolva.)
Ha lenne terünk, alkalmasint nemcsak erről a tüntetésről, hanem a magyar ellenzéki tüntetések általános jellegzetességeiről is értekezhetnénk, de mivel a fent szóba hozott demonstráció szervezői nem a rendszer ellenzékeként határozták meg magukat, írásunk címéből is következően nem sajnáljuk elhagyni a témát. Mindenesetre e nagyszabású erőmegmutatás után a hivatalos ellenzéknek még a korábbinál is kevesebb esélye jutott arra, hogy politikai természetű tüntetést szervezzen. Amit végül megszervezett, 2024. február 25-ére a budapesti Kossuth térre, az olyan szánalmas volt, hogy ebbéli jellegét még a politikai elemzők is észlelték (holott ők hagyományosan nemigen vesznek észre semmit), de ezt természetesen nem észlelni, hanem előre tudni is lehetett volna, az ellenzéki pártok mégis ragaszkodtak a megtartásához.
Általánosságban mindenesetre azt lenne érdemes megvizsgálni, hogy a hivatalos ellenzék vezetőinek milyen szánalmasan kevés szokott eszükbe jutni, ha valamilyen politikai esemény felmerül. Az ellenzéki eszköztár általában három populáris akció szervezésére szokott koncentrálódni: tüntetés, aláírásgyűjtés (avagy petíció, azaz népi kezdeményezés) és népszavazás-kezdeményezés. E három akció minden kombinációja szóba szokott jönni, de más nem. Mindhárom eszköz, vagy ezek valamely egyidejű vagy külön-külön való alkalmazása általában arról tanúskodik, hogy az alkalmazó szervezet alapvetően érti félre a politikai rendszert, a saját lehetőségeit, a feladatait és a népet, amelyet képvisel. Ezúttal azonban különösen fontos lett volna, hogy ez ne így legyen.
Azokban a vészterhes, politika-dús, fontos napokban, 2024 februárjában, amikor a kormány sorsa szinte csak az ellenzék hozzáállásán múlott (tizennégy év alatt ilyen mértékben először és egyelőre utoljára), az ellenzék ugyancsak e három eszközzel kívánt operálni, és e három lehetőségen túl nem jutott eszébe semmi (nem szinte semmi, hanem semmi).
Csakhogy ezekben az időkben a jelzett eszközökre egyáltalán nem volt szükség, viszont primer politizálásra, politikai tevékenységre, kérdések feltételére és nyomásgyakorlásra annál inkább szükség lett volna, de ezek az aktivitások elmaradtak, el se kezdődtek, fel se merültek.
Ezzel szemben ugyanakkor az ellenzék a populáris eszközök ernyedt bevetésén kívül az ugyancsak hagyományos tévútján is elindult: szakpolitikai és jogi javaslatokat fogalmazott meg és nyújtott be, mintha kormányon lenne, és nem ellenzékben. E tevékenysége – mint korábban jelezhettük – szintén tökéletes félreértése volt helyzetének, ráadásul sokadszorra.
Ha valaha egyszer ismét cikksorozat írására adnánk a fejünket, abban elsősorban e jelenségeket vennénk szemügyre, sorra véve a magyar hivatalos ellenzéki magatartás legfőbb jellemzőit, akár kimutatva is azok eleve elrendelten hatékonytalan voltát. Azért járhatnánk el így, hogy a sajátos magyar politikai rendszer megértéséhez jussunk el, minthogy e jelenségek az autoriter politikai szisztéma sajátosságai, olyan csapdák tehát, amelyekbe az ellenzék rendre belesétált, és hosszú időkre benne ragadt.
Mivel minden tényező változatlanul hagyásával nincs mód arra, hogy e kelepcéből kimásszék, a magyar parlamenti ellenzéknek jelenleg nem az a legfőbb baja, hogy a felháborítóan egyenlőtlen médiaviszonyok közepette jól megfogalmazott üzenetei nem jutnak el a választókhoz, hanem az, hogy nincs minek eljutnia a választókhoz, és ami végül mégis eljut hozzájuk, annak általában nem is kellene eljutnia hozzájuk.
Ha valamely politikai cselekedet megtételére nincs szükség, akkor annak a cselekedetnek a nem megtételére van szükség. A közéletben a szükségtelen cselekedetek nemcsak feleslegesek, hanem károsak is, mert megtételük elvonja az erőt, energiát, forrást és hitet a szükséges, de nem megtett cselekedetektől. Ez a politikának olyan egyszerű vastörvénye, amely a jelek szerint az elmúlt évtizedekben valamiért nem vált ismertté.
Lesújtó megállapításaink fényében ezért azt a kérdést kellene leginkább feltennünk, hogy amennyiben a hivatalos politikai ellenzék a fent elmondottak bizonysága szerint képtelen a rendszer megdöntésére, miért állítja magáról mégis – immár tizennégy éve –, hogy erre képes. Márpedig kétség kívül ezt állítja, és ezzel végtelenül türelmes választóit minden bizonnyal becsapja.
Ötrészes sorozatunkban mindenesetre a magunk részéről nem erre a fájó, de általános kérdésre, hanem arra a konkrét felvetésre kerestük a választ, hogy a magyar demokratikus ellenzék 2024 februárjában miért nem élt a történelem által kezébe adott lehetőséggel. Az egyes eseményeket felidézve arra jutottunk, hogy bár a soraikban a kezdetek óta számos megvett, lefizetett, kollaboráns és ál-ellenzéki szereplő aktivizálja magát, a magyar demokratikus ellenzék nem megvásárolt volta miatt, hanem elsősorban intellektuális felkészületlensége és politikai érzéketlensége miatt nem tudta kihasználni az esélyt. Nem árulásból, hanem alkalmatlanságból cselekedett ostobán.
Nem tudjuk, hogy e megállapításunk kellően megnyugtató-e. Ha azonban a fentiek okán a magyar ellenzéki pártpolitizálás reménytelenségének kimondásáig kellene eljutnunk, nem mennénk szívesen végig az úton. Az ellenzéki pártpolitizálás meggyőződésünk szerint ugyanis még megmenthető, de ehhez radikális szervezeti és személyi reformra van szükség. Mindenekelőtt bátorságra, struktúra-átalakításra és az ehhez szükséges tervezettségre és bölcsességre kellene apellálni, hiszen a pártrendszer átmeneti felforgatása elkerülhetetlen.
Márpedig ez bizony ambiciózus, nehéz és merész, de méltó és megoldható feladat. Sikerességének esélyét az adja, hogy az egyre elnyomóbb, a maga totalitásában kiépült autoriter politikai rendszer éppen a szóban forgó alrendszerében, a pártrendszerben biztosítja a valóban kicsiny, de relatíve legnagyobb szabadságot. A rendszer ellenzékének immár ezt a szabadságot kellene nyomban kihasználnia, amíg nem késő.
