Sz. Bíró Zoltán: Az orosz autokrácia új minősége

A minapi borzalmas krasznogorszki terrortámadás még azok figyelmét is elterelte a március közepén megtartott elnökválasztásról, akik egyébként szoros figyelemmel követik az oroszországi eseményeket.

Ez ugyan nagyon is érthető, mégis érdemes közelebbről is szemügyre venni a három napra elnyújtott elnökválasztás lebonyolítási körülményeit és végeredményét. A most megtartott választás ugyanis mint cseppben a tenger mutatja meg az oroszországi politikai rendszer természetét.

Akadnak olyan elemzők, akik szerint ezen a választáson már nem is kellett csalni, mert maga a rendszer olyan, hogy körülményei között nem is születhetett másfajta eredmény, mint ami született. Ezzel az állítással azonban több probléma is van. Egyrészt azt sugallja, hogy az autokratikus rendszer természeti szükségszerűségként alakult ki, afféle fátum, holott tudjuk, hogy egyáltalán nem erről van szó. Putyin és környezete nagyon tudatosan dolgozott azért, hogy a rendszer olyanná váljon, amelyben nincs helye semmiféle alternatívának. Az autokráciák egyik legfontosabb vonása, hogy a hatalmat gyakorló autokrata mellett a rendszer nem tűr meg semmilyen lehetséges kihívót, és amikor mégiscsak felbukkan ilyen, akkor mindent megtesz azért, hogy kíméletlenül kiiktassa azt. Az orosz elnök és környezte kitartóan dolgozott azon, hogy a rezsim olyanná váljon, amelyben nincs lehetőség választáson történő leváltására. De a csalást tagadó kijelentéssel van egy másik probléma is. Az tudniillik, hogy egy választást nemcsak a szavazatok összeszámlálásakor lehet manipulálni, hanem már jóval korábban is. Amikor választási csalásról beszélünk, akkor nemcsak arra kell gondolni, hogy belenyúlnak-e a szavazatok összesítésébe, és meghamisítják azt, de arra is, hogy milyen körülmények között folyik a kampány, és hogy gyakorta változtatják-e a választási szabályokat. A választás tisztasága ugyanis nemcsak azon múlik, hogy tisztességesen folyik-e a szavazatok összeszámlálása, de azon is, hogy mennyire tartósak és a politikai verseny szereplőinek közös akaratát tükrözőek-e a választási szabályok, illetve a választáson indulók azonos feltételek mellett folytathatják-e kampányukat. Ha ezek a feltételek nem biztosítottak, komoly kétségek merülnek fel a választási eredmény legitimitását illetően.

Oroszországban a választások már régóta sem nem szabadok, sem nem tisztességesek. Ez alól a most megtartott választás sem jelentett kivételt. Némi leegyszerűsítéssel azt lehet állítani, hogy a konszolidált demokráciákban a választási szabályok többnyire hosszú időn át változatlanok maradnak, míg a választások eredménye változékony és többnyire kiszámíthatatlan. Ezzel szemben a konszolidált autokráciákban a választási szabályokat gyakran írják át a végrehajtó hatalom változó igényeinek megfelelően, miközben a választások eredménye mindig ugyanaz. Ez a képlet tökéletesen illik Oroszországra. A választások tisztasága felett őrködő – és épp ezért a hatalom által már jó néhány éve idegen ügynökké nyilvánított – alapítvány, a Voks (Golosz) még a választások előtt hosszú elemzést tett közzé arról, hogy az előző, 2018-ban megtartott elnökválasztás óta milyen változtatásokat hajtottak végre az elnökválasztást szabályozó szövetségi törvényen. Kimutatásuk szerint hat év alatt tizenegy alkalommal módosították. A változtatások a törvény paragrafusainak 60 százalékát érintették, és a törvény négy melléklete közül három ugyancsak módosult. A legfontosabb változásra annak következtében került sor, hogy

amivel – számos egyéb változtatás mellett – megteremtették annak jogi lehetőségét, hogy Putyin a 2024 tavaszán lejáró negyedik elnöksége után is az ország államfője maradhasson.

Az orosz ellenzék és nem egy orosz alkotmányjogász arra hivatkozva, hogy az alaptörvény módosítására nem az alkotmányban rögzített feltételek mellett került sor, mind a módosított alkotmányt, mind pedig Putyin újabb, immár ötödik elnökválasztáson való indulását kétes legitimitásúnak tekinti. Az 1993 végén elfogadott orosz alkotmány ugyanis világosan rögzítette módosításának eljárásrendjét, amit 2020-ban nagyvonalúan figyelmen kívül hagytak. Az addig hatályban lévő alkotmány ugyanis azt írta elő, hogy abban az esetben, ha a módosítások érintik az alkotmány első, az alkotmányos rend alapjait lefektető; a második, a polgári és emberi jogokat tárgyaló és a kilencedik, az alkotmány felülvizsgálatát szabályozó fejezetének bármelyikét, akkor vagy alkotmányozó gyűlést kell összehívni, vagy népszavazást kell elrendelni. 2020-ban azonban egyikre sem került sor. Helyette felállítottak egy addig ismeretlen és az alkotmányban nem szereplő jogintézményt, az úgynevezett „össz-oroszországi szavazás” (vszerosszijszkoje goloszovanyije) intézményét. A Kreml nem véletlenül döntött úgy, hogy nem referendumon kéri ki az orosz társadalom véleményét. A népszavazás lebonyolításának és érvényességének szabályait egy 2004-ben elfogadott és 2017-ben módosított szövetségi alkotmányos törvény világosan rögzíti. Abból egyértelműen kiderül, hogy a népszavazásról rendelkező törvény egyaránt lehetőséget ad a referendum elé vitt kérdés, illetve kérdések melletti és elleni agitációra, míg az „össz-oroszországi szavazás” ezt tiltja. A népszavazási törvény kimondja, hogy „az államhatalmi szerveknek és az önkormányzatoknak tilos bárminemű agitációt folytatni”. Az „össz-oroszországi szavazás” esetében ezt a tilalmat feloldották arra hivatkozva, hogy a módosítások támogatásának kormányzati propagálása nem agitáció, hanem az állampolgárok informálása, ugyanakkor a módosítások elutasítása melletti fellépés büntetendő.

Az új alkotmány elfogadásával számos addig hatályban lévő törvényt kellett módosítani, így az elnökválasztásról rendelkezőt is. Az abban eszközölt megannyi módosítás következtében a most megtartott elnökválasztáson már csak olyan jelöltek indulhattak, akik egyhuzamban legalább 25 éve élnek Oroszországban és korábban nem rendelkeztek sem más országok állampolgárságával, sem más országbéli állandó lakhatási engedéllyel. Már ez a módosítás is szűkítette azok körét, akik kezdeményezhették jelöltként történő bejegyzésüket, de még ennél is hatékonyabb rostának bizonyult az a törvénymódosítás, amely kizárta azok indulását, akiket szélsőségesség vagy terrorizmus vádjával ítéltek el. Ők ugyanis az új szabályok szerint csak azok után indulhatnak az elnökválasztáson, ha már legalább öt év eltelt büntetésük letöltése óta, vagy mentesítették őket büntetett előéletük korlátozó jogkövetkezményei alól. Mondhatnánk, hogy e módosításoknak nincs különösebb jelentősége, mert nagyon keveseket érintenek. Oroszországban azonban nem ez a helyzet. Az Ukrajna elleni háború megindítása óta oly mértékben nőtt meg azok száma, akiket a fenti vádpontok alapján ítéltek el – többségükben olyanokat, akik a rendszer politikai ellenfeleinek számítanak –, hogy ezeket a módosításokat nem lehet másnak tekinteni, mint az elnökválasztás szabadságának jelentős korlátozása. A hatalom ezen módosítások révén újabb eszközt nyert a politikai kockázatot jelentő jelöltek versenyből való kizárására. A jelenlegi szabályok alapján hasonló egyszerűséggel lehet a korábban „idegen ügynökké” nyilvánított személyektől megtagadni nemcsak az elnökválasztáson történő indulás jogát, de azt is, hogy a választási bizottságok tagjai lehessenek, vagy megfigyelőként nyomon követhessék a választások lebonyolítását. Az „idegen ügynökökre” vonatkozó módosítások épp azt a célt szolgálták, hogy a rendszer politikai ellenfelei könnyedén távol tarthatók legyenek a választási folyamattól. Ők sem jelöltek, sem a választási folyamatban közreműködők, sem választási megfigyelők nem lehetnek.

De ezzel még távolról sem merült ki a nem kívánatos jelöltek távoltartásának repertoárja. Ilyen megbízható eszköz az elnökválasztási törvénynek az a rendelkezése, ami azokat a jelölteket, akiket nem valamely Állami Dumában jelenlévő párt ajánl, arra kötelezi, hogy százezer hiteles támogató aláírást gyűjtsenek össze. Az aláírások hitelességét a Központi Választási Bizottság ellenőrzi. Amennyiben a legfeljebb 105 ezer benyújtott aláírásból annak több mint 5 százaléka nem nyer hitelesítést, a Központi Választási Bizottság megtagadja a jelölt bejegyzését. Hiába gyűjt össze a jelölt akár 200 ezer aláírást is, mint ahogyan a nyíltan háborúellenes jelölt, Borisz Nagyezsgyin is tette, csak 105 ezret nyújthat be. És ha ennek több mint 5 százalékról kimutatják, hogy valami miatt nem hitelesíthető, nincs lehetőség a be nem nyújtott aláírásokra kicserélni őket. Azért nincs, mert a törvénynek ténylegesen nem az a funkciója, hogy demonstrálja a jelölt társadalmi támogatottságát, hanem az, hogy a kockázatot jelentő jelöltet még ebben az utolsó fázisban is könnyedén ki lehessen emelni a versenyből.

Az oroszországi elnökválasztások további sajátossága, hogy az nem ismeri az elnökjelölti vitát. Pontosabban: van ugyan vita, de abban Putyin soha nem vesz részt. Nem vett részt sem az első elnökválasztási kampánya idején, 2000-ben, ahogy azóta egyetlen kampányban sem. Nincs erre „rászorulva”. Miért is lenne, ha a politikailag értékes médiumokban való szereplése ezúttal is tízszer gyakoribb volt, mint a kihívóié? Putyinnak – a hivatalos retorika szerint – nincs ideje vitatkozni. Ő a tettek embere. Miközben mások – a jelentéktelenek – vitatkoznak, ő cselekszik.

Ezúttal Putyinra a 112 millió választópolgárból több mint 76 millióan szavaztak, ami 87 százalék feletti támogatottságot jelent. Ez 10 százalékkal jobb eredmény, mint amivel Putyin az előző elnökválasztáson győzött. A most elért eredmény az orosz elnököt a közép-ázsiai diktátorok választási eredményeihez „emelte”. Körükben már évtizedek óta megszokott a 80 százalék feletti eredmény. De a Dél-Kaukázusban is találni olyan autokratát, akit – az első, még 2003-ban tartott választás kivételével – töretlen kitartással 80 százalék fölötti eredménnyel választanak újra. Sőt, az idei választáson az azeri elnököt a választópolgárok immár több mint 92 százaléka támogatta.

Az autokratikus rezsimeknek két típusa létezik. Az egyik a választópolgárok jelentős körének támogatására támaszkodik, amit részben az adminisztratív manipuláció, részben a sajtó megszállása, részben a politikai verseny korlátozása és az eredmény korlátozott meghamisítása révén 60-70 százalékos meggyőző fölénnyé alakítanak át. Ezekben a rendszerekben az ellenzék többnyire még részt vehet a választásokon, működése legális, a hatalom nem folyamodik velük szemben átfogó és szisztematikus büntető intézkedésekhez, a cenzúra sem totális és masszív ideológiai kampányok sem jellemzik a rezsimet. Az autokráciák másik típusában a hatalom jelöltje rendre 80 százalék fölötti eredményt ér el. Ez általában arra utal, hogy a rendszer úgy érzékeli, nincs már kellő társadalmi támogatottsága és ezért arra kényszerül, hogy minden korábbinál erőteljesebb nyomást gyakoroljon a politikai közösségre. Ennek részeként szisztematikussá válnak a büntető intézkedések, gyakorlatilag betiltják az ellenzéket, folyamatossá válik a polgárok intenzív indoktrinációja, a nyilvánosság szigorú és átfogó ideológiai kontroll alá kerül, a választások független megfigyelők általi ellenőrzése teljesen megszűnik. Míg az autokratikus rezsimek első típusában a választások és azok manipulálása a rendszer társadalmi támogatottságának növelésére hivatottak, addig a második típus esetében annak demonstrálására, hogy az ellenzék és a társadalom minden képességét elveszítette a rezsimmel szembeni ellenállásra. Oroszország ezzel a választási eredménnyel az autokráciák első típusából átlépett a másodikba.

Jellemző, hogy az egyik vezető moszkvai közvélemény-kutató intézet választást követő mérése azt mutatta ki, hogy a megkérdezettek harmada nem hisz az eredménynek, miközben a hivatalos végeredmény ennek szöges ellentétét hozta ki. Mind a „Voks” (Golosz), mind a „Fontos történetek” (Vazsnije isztorii) portál választási szakértőinek modellszámításai arra az eredményre jutottak, hogy ezen a választáson legkevesebb 22 millió fiktív szavazatot „csaptak” Putyin eredményéhez. A Novaja Gazeta elemzői ennél is nagyobbra becsülik a hamis voksok számát. Ezúttal már oly abszurddá vált a helyzet, hogy nemcsak a helyi hatalomnak leginkább alávetett és kiszolgáltatott területeken, például az észak-kaukázusi kis köztársaságokban, az ún. „választási szultanátusokban” születtek Putyint csaknem 100 százalékban támogató eredmények, de Moszkvában is. Akadt nem egy olyan moszkvai szavazóhely, ahol a szavazatok 99 százalékát Putyin kapta. És ezek a szavazóhelyek nem laktanyákban, és nem is börtönökben voltak, hanem olyan helyeken, ahol egyetlen megfigyelő sem volt jelen. Korábban ilyenre a fővárosban soha nem volt példa. Most már több is akadt.

Joggal merül fel a kérdés, hogy mi értelme volt a választási eredmény ilyen durva meghamisításának? Részben nyilván az, hogy a hatalom így akarta igazolni, nincs értelme az ellenállásnak, nincs már Putyinon kívül senki, akire a választók szavazatukat adnák. Jellemző, hogy Putyin első megválasztásakor a második legtöbb szavazatot elnyert jelölt még a voksok közel harmadát szerezte meg. A következő választásokon ez az eredmény a 12-18 százalék közötti sávba csúszott le. A mostani választáson a három ellenjelölt kapott együttesen 12 százalékot, a második helyen végző épphogy 4 százalék fölött teljesített. De miért is szavaztak volna a három állítólagos ellenjelöltre, ha azokról nyilvánvaló módon tudni lehetett, hogy a rendszerrel szemben semmiféle alternatívát nem képviselnek? Olyannyira nem, hogy a találkozón, ahol a választást követően Putyin fogadta a három „versenytársát”, ők kivétel nélkül elégedettségüknek adtak hangot, hogy az elnököt ilyen jelentős támogatottság mellett választották újra. A másik feltételezhető ok, ami miatt a rendszer fontosnak tartotta annak demonstrálását, hogy az orosz társadalom ilyen arányban sorakozik fel Putyin mögött, annak bizonyítási vágya lehetett, hogy az orosz társadalom az Ukrajna elleni háborút is egy emberként támogatja. De vajon így van ez?