Lezárult egy nagy életmű, egy nagy élet, egy valósághozragadtan emelkedett, a társadalomjobbítás szenvedélyétől hajtott, moralitásában is kiemelkedő személyiség élete, akit szinte mindenkor, szinte mindenki tisztelt. És szinte mindenki, aki cselekvőképes helyzetben volt, tiszteletteljesen mellőzött. Ferge Zsuzsának a legrosszabb állapotban kellett itt hagynia azt, ami életének fő gondja volt.
Magyarország siralmasan elfecsérelt szerencséje, hogy a szegénység megközelítésének két irányát a legmagasabb szellemi és morális szinten képviselték benne az elmúlt évtizedekben: Ferge Zsuzsa és iskolája egyrészt, Kemény István és iskolája Solt Ottiliával másrészt.
Ennek a két iskolának volt egy találkozási pontja: az emberi méltóság, az autonóm személyiség mindenek fölött való tisztelete.
Ferge Zsuzsa – a diákkorában lezárult, hívő kommunista korszaka után – azzal a hittel élt, hogy éles kritikai szemlélettel, a kincstári nyelvet és kategóriákat félrerúgó, mély, filozófiailag megalapozott szociologikus szemlélettel szolgálni lehet egy olyan társadalom felépítését, amely lényegénél, működésmódjánál fogva kizárja a nyomort, a szegénységet, az emberi méltósággal, a személyiség autonómiájával összeegyeztethetetlen élethelyzeteket. Ebben a szolgálatban gyűrte le a primitív osztályszemléletet a társadalom valóságos rétegződésére irányuló korszakos jelentőségű kutatásaival az 1960-as években.
Munkatársa és vitapartnere, Kemény István így írja le Ferge Zsuzsa ekkori pozícióját: „Ő híve volt a rendszernek, ő egy nagyon ellenzéki ember volt, de a szocializmusnak mint eszmének feltétlenül a híve volt... az ő viszonya is kritikai volt azzal a társadalommal szemben, amiben éltünk, de a szocializmust jobbnak tartotta, mint a kapitalizmust”.
Ferge valóban azzal a meggyőződéssel élt, hogy mindabban, ami a Kádár-korszak két „jó” évtizedében történt, nagyjából 1957 és 1977 között, benne lehet egy olyan társadalom ígérete, amelyben nem a korrekciós szegénypolitika, hanem a társadalompolitikai egésze mentesíti a társadalmat a nyomortól.
A „bocskoros könyvnek” becézett alapművében (Fejezetek a magyar szegénypolitika történetéből, 1986) kifejti, hogy a szegénypolitika megaláz, megbélyegez, leértékel, kiszolgáltat, önhibát feltételez. Juttatásokban, gondoskodásban gondolkodik, öntevékenységről, igényekről, jogokról nem tud. A társadalmi redisztribúció, a szegénységből való kiemelkedés csak a szocializmusban válhat kegyből joggá, jogállamiság tehát csak a szocializmusban lehetséges. Csak a szocializmusban válthatja fel a tüneti szegénypolitikát az egészre tekintő, nem diszkriminatív, a szegénység újratermelődését strukturálisan megakadályozó társadalompolitika.
Amikor azonban a magyar szegénypolitika történetéből ezt a konklúziót kifejtette, már tisztában volt azzal, hogy az a folyamat, amelytől a szegénység felszámolódását remélte, megtört. A kádári életszínvonalpolitikának befellegzett. Egyetlen pillanatra sem befolyásolta világnézeti meggyőződése a valóság észlelését és leírását. 1985-ben keményen leszögezte a Valóságban, hogy „a szegénység nő, és jellege a 'relatívtól' az 'abszolút' felé tolódik el”. Azt is elismerte hallgatólagosan, hogy létezhet olyan korrekciós politika – vagyis szegénypolitika –, amely nem szükségképpen diszkriminatív és autonómiakorlátozó.
Amikor Ferge Zsuzsa a nyolcvanas évek második felében hosszú, szívós küzdelmek árán meghonosította a szociálpolitikai és szociálismunkás-képzést, már tisztában lehetett azzal, hogy itt és most nem lehet szegénypolitika nélkül enyhíteni a nyomort.
Amikor végképp megbukott a rendszer, viszont megnyílni látszottak a távlatok (felszabadultak a tollak, és Ferge írásaiban is kibontakozhatott a szabadság értéke iránti elkötelezettség) még egy utolsó kísérletet tesz rá, hogy meghatározza azt a rendszert, amely lényegénél fogva szegénységellenes. Erről szól az 1989-es Van-e negyedik út? A társadalompolitika esélyei című kötete. A negyedik utas társadalom hárompólusú lenne, az állam, a piac és a társadalmi mozgalmak egyensúlyára épülne, és leginkább a svéd, a finn „szocialista kapitalizmusra” hajazna.
Miután a tranzíciós válságban földuzzadt a szegénység, és eldőlt, hogy nincs Magyarország előtt járható harmadik és negyedik út, Ferge Zsuzsa számára a társadalompolitikai tér kiürült.
A szociológia nagyasszonyából a szociálpolitika nagyasszonya lett.
A „nagyasszonyság” egészen távol állt a személyiségétől. Soha, senkivel nem kommunikált nagyasszonyként. Nem tehetett róla, de mégis az volt. Elsőszámú szaktekintély. Hatalmas tudásával, az ügy iránti kikezdhetetlen elkötelezettségével minden helyzetben fáradhatatlanul elmondta, kidolgozta, mit kellene, lehetne tenni, miként lehetne távlatos szociálpolitikát művelni. Hányta a borsót a falra. Akárcsak a szociálliberális szociálpolitika képviselői. Az utóbbiakat a liberális párt tolta le magáról, Fergét a szocialisták. Mutattak néki cselekvési tereket, aztán kiderült, legutóbb Gyurcsány Ferenc kormányzása idején, hogy nincsen tér. Csak a kóved, amivel önmagában nem lehet mit kezdeni.
Aztán, ami 2010 után történt, arról már Ferge Zsuzsától búcsúzva - nincs mit mondani. Tartozunk néki – élete értelmével.
Meghalt Ferge Zsuzsa