„Úgy szeretlek, édesapám, mint az emberek a sót!” – mondja a népmesében a legkisebb lány, és bár az öreg király először felháborodik ezen, amikor azonban sótlan ételeket tálalnak neki, rögtön ráébred a fontosságára. Az ételeink ízesítésére használt só jellemzően a nátrium-klorid, amely nemcsak ízt ad, hanem egy nélkülözhetetlen ásványi anyag is szervezetünk számára. A teljes kiiktatása az étrendünkből tehát egyáltalán nem opció. Ugyanakkor a túlzott sófogyasztás veszélyezteti az egészségünket, vérnyomásproblémákat, puffadást, vizesedést okozhat, és akár vesekő kialakulásához is vezethet.
Egy kutatás kilenc éven keresztül követte félmillió brit állampolgár egészségügyi állapotát a sófogyasztás függvényében, és úgy találták, hogy 28 százalékkal nőtt a korai halálozás kockázata azok körében, akik rendszeresen pluszban megsózták az ételeiket – írta az Independent.
Az ajánlott napi sóbevitel mennyisége egy egészséges felnőtt esetében az Egészségügyi Világszervezet szerint maximum 5 gramm,
ami nagyjából egy teáskanálnyi, azonban a kutatások szerint átlagosan ennek a dupláját fogyasztjuk. A Magyar Kardiológusok Társasága adatai alapján a napi bevitt sómennyiség túlnyomó része néhány termékben összpontosul: 35 százalék a gabona- és gabonapehely (kenyér, reggeli gabonafélék, péksütemények, pizza, száraztészta), 26 százalék a húsban és húskészítményekben (szalonna, sonka, kolbász, felvágottak, gyorséttermi ételek), 8 százalék pedig a tejben és tejtermékekben.
– A tipikus „magyaros” étrend jellemzően sóban és zsírban egyaránt gazdag ételekből áll, ez a kialakult hagyományunk – ismerte el lapunknak Vörös Attila, a Felelős Élelmiszergyártók Szövetségének (FÉSZ) ügyvezető igazgatója, akit arról kérdeztünk, az élelmiszergyártóknak mekkora a mozgásterük a lakosság sófogyasztásának csökkentése érdekében. Hozzátette: a magyar lakosság sajnos már régóta túlsúllyal, elhízással, illetve krónikus szív és érrendszeri megbetegedésekkel küzd, nagyobb arányban, mint más fejlett európai országokban. Ennek oka rendkívül összetett, amelyben az étrend, azon belül pedig a sóbevitel csak egy tényező a sok közül.
A szakember kifejtette: a táplálkozási szokásainkat periodikusan elemző tudományos felmérések szerint a sóbevitelünk jelentős százaléka származik a nem feldolgozott élelmiszerekből, illetve azokból, amiket otthon készítünk, vagy a vendéglátásban fogyasztunk el. A főzés, majd akár még a készétel „utánsózása” így nagyobb arányban járulhat hozzá a túlzott sóbevitelhez, mint a feldolgozott élelmiszerek sótartalma. „Abban azonban mindenképp egyetértünk, hogy a sótartalom csökkentése minden fajta élelmiszerben kívánatos, legyen az akár otthon készített, akár élelmiszeripari termék.”
Bizonyos élelmiszeripari termékek esetében, például a sütőipari áruknál, nagyon hasonlóak a termékek, és sok, relatíve kisebb szereplő állítja elő a piacra kerülő mennyiség nagy részét. Ilyen esetben a közvetlen előírás a leginkább célravezető, amiben meghatározzák a felhasználható só mennyiségét. Ez történt a Magyar Élelmiszerkönyv által szabályozott sütőipari termékek, például a kenyér esetében is. Az olyan termékek esetében viszont, ahol nagyobb a változatosság, és nehéz standardizálni az élelmiszereket, az ipari önszabályozás lehetne egy hatékony megoldás. A FÉSZ már 2014-ben indított egy olyan programot, amelyben az élelmiszergyártó vállalkozások önkéntesen tehettek vállalásokat arra, miként fogják a termékeiket fejleszteni, például hogyan fogják csökkenteni a termékeik sótartalmát. Vörös Attila kiemelte: azonban a gyártók felelőssége nem kizárólagos, az emberek tudatossága ugyanúgy kell a lakosság sóbevitelének csökkentéséhez, mint a gyártók elköteleződése.
Sajnos a hazai szabályozás alakulása az önkéntes vállalásokat nem igazán támogatja. A Népegészségügyi termékadó (Neta) azt hivatott elősegíteni, hogy túl sós és cukros élelmiszerek fogyasztása csökkenjen, aminek érdekében
egyes kategóriákban bizonyos sótartalom felett adót kell fizetni a termék után. A rossz tervezés és a nem szakmai alapokon meghatározott határértékek miatt viszont az adó nem ösztönzi a vállalatokat csökkentésre.
Sok termék esetében a gyártók már „elmentek a falig”, megtették, amit technológiailag lehetett, de a Netának való megfelelés érdekében már az alapanyagok természetes sótartalmát kéne megváltoztatni. „Ez – valljuk be – nem reális.”
Tény, hogy a Neta bevezetése óta egyetlen népegészségügyi mutatónk se javult – jegyezte meg Vörös Attila. Az adó többszöri módosítása, vagyis a kiterjesztése újabb termékekre, majd emelése kifejezetten elveszi a vállalatok kedvét a fejlesztésektől. Ugyanis ez egy hosszú, sok energiát igénylő, komplex folyamat. A termék sótartalmának csökkentése mellett figyelni kell a fogyasztók ízlésére, a vetélytárs gyártókra, valamint arra is, hogy az új recept szerinti terméknek változik-e az eltarthatósága, a gyártási folyamatokban mit kell átalakítani, vagy akár az új összetevőket hogyan és miként szerzik be megbízható forrásokból.
A sócsökkentés tehát olyan komplex kihívás, amit csak az összes érintett összefogásával lehet megoldani, ahol minden szereplő a saját hatáskörében, de összehangoltan teszi meg a tőle telhetőt – összegezte a FÉSZ ügyvezető igazgatója.
