Embere válogatja. Az biztos, hogy Ferge Zsuzsa több emberöltőre való életet tudhatott magának. Tudós akadémikus, iskolateremtő szociológus, kérlelhetetlen demokrata, kultúrateremtő világpolgár és patrióta, remek humorú, nagylelkű nő, anya, nagymama, sőt, még dédnagymama is volt. Aki személyesen ismerte, azt is tudja: magával ragadó stílusban adott elő, ma is a fülünkben cseng a hangja, emlékezünk a mondataira. Egy ilyen magas morális szinten álló embernek a társasága igaz élményt nyújtott mindannyiunknak. És a nevetése! Senki nem tudott olyan jóízűen gurgulázva nevetni akár saját magán is, ahogyan ő. Sokat vitatkoztunk vele, amit egyáltalán nem bánt, mert a vita olyan volt neki, akár a mindennapi kenyér. Igaz, nem lehetett egykönnyen meggyőzni, ő annál inkább meggyőzött másokat. „Őskövület vagyok” – mondogatta, ami valójában nem jelentett mást, mint szilárd elvhűséget, „nem cserélek elveket” típusú elkötelezettséget.
Aki róla ír, annak mindenekelőtt a társadalmi szolidaritásról kell írnia. Ez volt gazdag életművének egyik sarkköve. Talán a legfontosabb. A szociális jogosultságokat elvesztő csoportok leszakadásának a megállítása minden polgári társadalom jól felfogott érdeke, tanította. E csoportok megerősítése és társadalmi integrálása a többségnek is az érdeke, ezt soha nem felejthetjük el. Csak a rövidlátó politikus nem látja be, hogy nem ülhet a szuronyok hegyén.
Ferge Zsuzsa a rendszerváltás éveiben újat hozott a magyar társadalompolitikába.
1985-ben ismertem meg, és lettem a tanítványa, amikor az első hazai egyetemi szintű szociálpolitikai képzést elindította. A nevével fémjelzett oktatás sok szempontból meghatározó volt, és sokáig az is maradt a szociális szférában. Nemcsak egy újonnan alakuló szakma fogalmait, módszertanát és nyelvét sajátítottuk el, hanem újfajta szemléletmódot is megismertünk a korabeli hivatalos „társadalomtudománnyal” szemben, amely tele volt hamis állításokkal, csúsztatásokkal és a valóságot durván elfedő fogalmakkal. A képzés eleinte csak félig-meddig volt hivatalos, rengeteget kellett lobbizni, harcolni azért, hogy akkreditálják. Ferge Zsuzsa neve azonban ekkor már fogalom volt szakmai körökben, nehéz lett volna a kérésének ellenállni. Így hát megszerezte a szakindítási engedélyt, amiben persze szerepet játszott az is, hogy napról napra mind jobban érzékelhetővé vált: lezárul egy korszak, és születőben van egy új. Azt azonban nem tudhattuk, vajon milyen változásokat hoz, egyáltalán mit várhatunk tőle szociális téren. Lesz-e szociális fordulat? Kik és milyen alapon alkotják majd meg az új szabályokat, miféle törvényeket hoznak? Azt mindenesetre megtanultuk, hogy a rendszer akkor működik igazságosan, ha a jólét növekedése javítja a legrosszabb helyzetű emberek esélyeit. S egy ilyen rendszer kidolgozásában meglehet a magunk helye és szerepe, ha időben felkészülünk rá. Tudással, empátiával, belülről jövő érdeklődéssel, elköteleződéssel.
Megtiszteltetés volt Ferge Zsuzsa óráira járni. Nem csak tanárunk volt. Mentorunk, akitől ihletet, biztatást, bátorítást kaptunk. Barátunk is, olykor pedig a haragosunk is volt, akire azonban soha nem tudtunk sokáig haragudni. A rendszerváltáskor alapított Esély folyóirat főszerkesztőjeként tizennégy éven át dolgoztam a közvetlen közelében. Jól emlékszem, mennyire vártam, hogy a szerkesztőségi ülések után kettesben maradhassak vele, és beszélgessünk másról is, mint a társadalompolitikáról. Mi volt a varázsa? A kivételes intelligenciája? Az elragadó humora? A műveltsége? A bátorsága, amivel szembement akármelyik hatalommal? Valami egészen egyéni és különleges ember volt, akinek a hatása alól egyikünk sem vonhatta ki magát. Ha a világ valamely szerencsésebb táján születik, ma nemzetközi hírű, világszerte ismert tudós lenne, Pierre Bourdieu-vel, Amartya Sennel, Adrian Sinfielddel együtt emlegetnék. Sok könyvét és tanulmányát lefordították ugyan angolra és franciára, rengeteg nemzetközi konferencián adott elő, külföldi egyetemeken tanított, de így is „csak” a hazai szociális szakma meghatározó alakja, az idősebb generációk példaképe lett. Annak ellenére mondom ezt, hogy tudom, összevont szemöldökkel tiltakozna még e megállapítás ellen is. Részben igaza is lenne. Hiszen hol van ma a szociális szakma? Hol vannak azok a szakemberek, akik tőle tanultak? Mi lett a szociális intézmények sorsa? Ki beszél ma szolidaritásról, szociális államról, társadalmi integrációról, mélyszegénységről, kirekesztésről, és ki az, akinek lehetősége lenne bármit is tenni a jólét és az igazságos társadalom érdekében?
Ferge Zsuzsa kénytelen volt végignézni a szociális szakmának a haldoklását és teljes lepusztulását az utóbbi évtizedben. Annak a szakmának, amelynek elméleti alapjait éppen ő tette le a rendszerváltást követő évtizedben a szolidaritás, a méltányosság és az igazságosság szellemében. Amelynek társadalmi elfogadtatásáért évtizedeken át keményen küzdött. Tudta, hogy a szociálpolitika itthon nem képes kivívni az őt megillető helyet a tudományágak között, ahogyan ez sok más európai ország életében már régen megtörtént, mégis büszkén nevezte magát szociálpolitikusnak. Az uralkodó felfogással szemben olyan társadalompolitikát fogalmazott meg, amelyben nem a gyenge társadalmi csoportok lenézése és kirekesztése, hanem azok befogadása a cél. Amely nem a kevesek meggazdagodására, hanem a kirívó egyenlőtlenségek csökkentésére és az igazságos elosztásra törekszik. Amely végső soron segíti a szétszabdalt társadalomban élő különféle csoportok együttműködést.
Álmok álmodója volt a statisztikusból szociológussá lett tudós nő? Talán igen. De jó ha tudjuk, hogy minden, ami fontos az életben, egy álommal kezdődik.
Szemérmes ember volt, a múltjáról, a családjáról csak az utolsó éveiben beszélt a Nem cserélek elveket című életút-interjú kötetben, amely különleges helyet foglal el a Ferge-életműben. Először vallott zsidó származásáról, szerteágazó polgárcsaládjának mindennapjairól, az őket ért megpróbáltatásokról, amelyeket el kellett szenvedniük. Az analitikus elemzés és a nagy narratívák jeles képviselője kivételesen mikrotörténelmet írt egykori tanítványával, Weiler Katalinnal közösen, ám ezúttal sem hazudtolta meg önmagát: történeti-politikai kontextusba helyezte személyes történeteit, megmutatva az egész magyar zsidóság sorstragédiáját.
A Ferge Zsuzsa tiszteletére alapított Szabadegyetemen ezekben a napokban akartuk felköszönteni őt közelgő kilencvenharmadik születésnapja alkalmából. Nagyon vártuk, hogy online velünk legyen, mint korábban mindig, kedvesen beköszönjön, végighallgassa az előadásokat, s végül mondjon pár szót. Fáj, hogy köszöntés helyett búcsúznunk kell tőle. Ez hosszú búcsú lesz. Örökre szól. De itt maradnak a könyvei és a tanításai, hogy tanúságot tegyenek egy szakma létezéséről, és visszacseng bennünk feledhetetlen hangja. S mi, Ferge-árvák nagy szeretettel hallgatjuk, és figyelünk rá.
