Mostanáig a Temze közelében laktunk Londonban – egészen mostanáig, ugyanis a jelen cikk megjelenése napján költözünk másik lakásba, kissé messzebb a folyótól. Az elmúlt években naponta leszaladtam a folyópartra levegőzni, főleg hogy fölkeljek a számítógép elől. Mindig megnéztem a vízállást. Nekem, a szárazföldi patkánynak máig nehéz megszokni, hogy a folyó vízszintje pár óra alatt hét métert emelkedik, majd süllyed – ez egy lakóház két emeletének felel meg! Beömlik a tenger a torkolat felől, hat órán át jön befelé, aztán hat órán át megy kifelé. Pontosabban 6 óra 12 percig. Egy ciklus tehát 12 óra 24 perc, ennyi telik el két tetőzés között. Mivel a két ciklus összesen 24 óra 48 perc, a tetőzés időpontja állandóan csúszik: minden nap 48 perccel később tetőzik. A csúszás oka az, hogy a Hold naponta 48 percet késik a Naphoz képest, tehát míg a Nap 24 óra elteltével áll ugyanott, ahol az előző napon, addig a Hold 24 óra és 48 perc elteltével. Mindezt azóta tudom, hogy Dante Isteni Színjátékát fordítottam, ő ugyanis sokat példálózik csillagászati tényekkel, általában helyesen. Állok a Temze-parton, és mint egy iskolai oktatófilmen, előttem zajlik a dolog.
A Temzén egészen föl Richmondig dagály és apály váltakozik. Az angolok úgy szokták mondani: „the tide is in” (a dagály benn van), „the tide is out” (a dagály kinn van, azaz apály van). Létezik az apályra külön szó: „ebb”, de nemigen használják. Egyébként a „tide” sem jelent eredetileg vízmozgást: ősi jelentése „idő” (azonos a német „Zeit” szóval), és ez az idő-jelentés még ma is él nyomokban olyan angol szavakban, mint „springtide” (tavaszidő), vagy „tidings” (hír), ami ugyanaz, mint a német „Zeitung” (újság).
A régiek, mivel órájuk nem volt, a tenger idejével tartották számon az időt.
Az árapály jelenségét azért is nézem csodálattal, mert fiatal koromban csak a Fekete-tengerhez meg az Adriához jutottam el, és egyiken sincs árapály – túl messze vannak az óceántól, hogy a Gibraltári-szorostól odáig behömpölyögjön a dagályhullám. Velence városa nem is létezhetne, ha volna vízszintmozgás: képzeljék el, ha kétszer naponta hét méterrel megemelkedne a vízszint a Canal Grandén!
Naponta kétszer van dagály. Egyszer, amikor a Hold London fölött van – nappal a Hold nem látszik, de attól még ott van és húzza maga felé a tenger vizét –, és még egyszer, amikor Új-Zéland fölött van (ez ugyanúgy dagályt okoz Londonban). A hetvenes években még benne voltak az újságban a tetőzési idők a következő napokra, ahogy az időjárási előjelzés is (csak ez, szemben az időjárással, biztosan bekövetkezett) – ma már az interneten kell megnézni. A dagály ritkán, de megjósolhatóan a szokásosnál magasabb lehet, főleg, ha vihar korbácsolja a tengert nyugat felé. Az ilyen vihardagály ellen építették a Temze-zárat (Thames Barrier), amely hat széles forgókapu a folyón keresztül Greenwich alatt. Ha dagályveszély van, lezárják: ez évente 6-7 alkalommal fordul elő.
Amiatt, hogy hol kimegy a víz, hol bejön, a Temze két különböző folyónak érződik: amikor benn van, széles és grandiózus, mint a Duna Pestnél áradás idején. Az ember a mellvéden áthajolva szinte bele tudja lógatni a kezét. Amikor meg kinn van a víz, akkor kibukkannak a két szélén a nagy homokpadok, és középen folydogál a csendes folyó, olyan, mint a Mura nyáron Graznál. A partfalról néhány ponton le lehet menni a vízhez, apály idején ott lehet járkálni, ahol pár órával ezelőtt halak úsztak. Ilyenkor megjelennek a kincskeresők, akik olykor szabad szemmel, olykor fémdetektorral pásztázzák a homokos törmeléket, mert állítólag lehet gyűrűket, értéktárgyakat találni.
London városa azért alakult ki itt, mert a Temze mentén ez a legkeletibb-legalsó pont, ahol hidat lehetett építeni, minél közelebb Canterbury és a kontinens, azaz Róma felé. A rómaiak meg is építették a hidat, a neve mindmáig egyszerűen London Bridge (persze már nem ugyanaz a híd áll ott). A híd lábáig a viszonylag nagy hajók is felúsztak, ami nagyon hasznos volt, hiszen magában a városban tudtak ki-berakodni. Amikor a városi forgalom növekedése miatt végképp szükséges volt eggyel lejjebb is hidat építeni, csakis felnyitható híd jött számításba, mert a hajóktól a belvárosi szakaszt nem lehetett elzárni: így épült meg a Tower mellett a Tower Bridge, indokolatlan viktoriánus tornyaival és lenyűgöző viktoriánus gépezetével, amit a parton elhelyezett szivattyúházból működtetnek ma is, csövekben nyomott olajjal. Szinte minden nap egyszer felnyitják, körülbelül húsz perc alatt zajlik le a nyitás-csukás, ezalatt egy hajó át tud menni. Persze ma már csak sétahajók és luxusjachtok veszik igénybe ezt a szolgáltatást, de a turisták imádják fényképezni. Már nem jönnek a teherhajók, mert manapság mindent nagy tengerjárókkal szállítanak, amiken rengeteg konténer elfér: ezek csak Tilbury-ig úsznak be a Temze-torkolatba, ott van a konténer-terminál, ahonnan kamionokkal hozzák be az árut. Így aztán a második világháború után a bel-londoni folyóparti raktárak és dokkok fokozatosan kiüresedtek, fölöslegessé váltak, állapotuk és környékük leromlott – mígnem a kilencvenes években divatba jött az ipari épületek lakáscélú átalakítása, „dzsentrifikációja”. Ezek most főleg a déli folyóparton láthatók, némelyikben nagyon szép és főleg nagyon drága lakások vannak. A nevük változatlanul az, amit száz-kétszáz évvel ezelőtt, a megépülésükkor kaptak: Cinnamon Yard (Fahéjudvar), Citrus Wharf (Citrusfélék Raktára) meg ilyenek. Megjegyzem, semmi sem tökéletes: jártunk egy gazdag ismerősünknél, aki a Shad Thames nevű luxusraktárban lakik, igazi téglafalak, barnult gerendák, de a belmagasság nyomasztóan alacsony; a raktárépületek tervezői inkább sok alacsony emeletet csináltak, mint kevés magasat.
Az ipari forradalom után az angol mérnökök nem fértek a bőrükbe. Ha már hidat nem lehetett (akkor még) csinálni a London Bridge-nél lejjebb, hát csináltak alagutat. Az első fúrt alagút, a Tower Subway a Tower nyugati oldalánál készült el, 1870-ben nyílt meg. Mindkét végén csigalépcsőn kellett lemenni, fél penny volt használati díj. Eleinte egy siklószerű vonatocska működött benne, de az nem volt gazdaságos, úgyhogy kiszedték és gyalogossá tették az alagutat. Így már nagy sikere volt, évente 1 millióan keltek át, aztán amikor az ingyenes Tower Bridge 1894-ben megnyílt, megszűnt az érdeklődés. Az alagút ma is megvan, a Vodafone vette meg, ivóvízvezeték és távközlési kábelek vannak benne.
Azt írtam az imént, hogy ott lehet sétálni, ahol halak úszkáltak. Állítólag megint vannak halak, javult a vízminőség.
Ez nem volt mindig így: az ipar fejlődésével és a lélekszám növekedésével nem tartott lépést a szennyvíz (és általában a szemét) kezelése, magyarán mindent a Temzébe öntöttek, eresztettek és szórtak. A helyzet az egyik évben, 1858-ban odáig romlott, hogy beállt a Nagy Bűz (the Great Stink), amikor a folyó annyira bűzlött, hogy a westminsteri parlamentben nem bírtak ülésezni. Az iparosodás mellett ebben szerepet játszott egy egyébként üdvös és higiénikus találmány, a vízöblítéses angol vécé (water closet), mivel az anyagot az öblítővíz a folyóba vitte, szemben a klasszikus árnyékszékkel, ahol minden a házi emésztőgödörben maradt és lassan felszívódott. Végül egy tömegszerencsétlenség kellett ahhoz, hogy megoldják a szennyvíz elvezetését és tisztítását. 1878-ban a Princess Alice menetrendszerű gőzös utasokkal zsúfolva jött felfelé a távolabb lévő Sheernessből Londonba, amikor Woolwich közelében – tehát már nem sokkal a város alatt – összeütközött egy nagyobb hajóval és pillanatok alatt elsüllyedt. Több mint hatszáz (!) ember veszett oda, aminek a fő oka az volt, hogy aznap hatalmas mennyiségű ipari szennyvizet engedtek a folyóba, amely szinte forrt a vegyszerektől. Az áldozatok többségét a mérgezőanyagok ölték meg, nem a vízbe fúlás.
Ma már más a helyzet, kacsák és hattyúk úszkálnak, halak is talán, és néha egy-egy fóka lustálkodik valamelyik vízbe nyúló stégen. A fő szennyezés ma már a műanyag: igaz, hogy az emberek jobban vigyáznak, nem láttam soha, hogy bárki akár egy csikket is a folyóba dobott volna, de ilyen hatalmas embertömeg mellett óhatatlanul beesik ez-az. A város alatt a folyón szemétcsapdák (rubbish traps) úsznak a vízen: ezek felfújt gumik által fönntartott vasketrecek, amiknek folyásiránnyal szemben van a szájuk, és szélesre tárt karjaikkal beterelik a szemetet.
A Temze mentén több helyütt szimbolikus szobrok, domborművek jelenítik meg a folyót, általában öregembernek vagy legalábbis meglett férfinek ábrázolva. Érettebb olvasóim emlékeznek az Old Man River című musical-számra, amit Paul Robeson, a fekete énekes adott elő gyönyörű basszusával. A dal a Mississippiről szólt, amely hosszú és hatalmas. A mi Old Man Riverünk csak a kisöccse lehetne, hiszen nem hosszú, és hol fölfelé folyik, hol lefelé, de hatalmas tölcsértorkolata – amit az árapály mosott ki évezredek alatt – olyan remek kikötőt biztosított, amilyen nincs a Mississippi mocsaras deltájában. London a Temzének köszönheti, hogy jelentős kikötő, holott nincs a tenger mellett.
Ja, és hadd mondjam el, hogy a mai költözésünket eredetileg Danut Danculescu úrtól rendeltük meg, ám ő értesített minket, hogy mégsem tudja vállalni, ezért átadta a munkát szállítmányozó kollégájának, Leonie Nsimba úrnak. Hja kérem, nemzetközi nagyváros!
