Földes György A baloldaliságról címmel megjelent, átfogó írásában sok más mellett olyan kulcsfontosságú kérdéssel foglalkozik, amely hosszú ideje nyugtalanít engem is: van-e szükség korszakunkban baloldalra, és ha igen, akkor milyen baloldalra? A válasz korántsem könnyű, hiszen pontosan tudnunk kellene hozzá azt, hogy milyen korszakban élünk és azt is, hogy milyen baloldalról beszélünk egészen pontosan. Azonban posztmodern valóságunkban minden összemosódott és összetorlódott; olyan kibogozhatatlan a korszellem, hogy maguk a tények, de főleg az azokból levont értékalapú következtetések állandóan megkérdőjeleződnek.
Földes ebben a zűrzavarban kísérel meg rended tenni, mind a korszakunk, mind pedig a baloldal értelmezéséhez jó pár fontos gondolatot megfogalmaz és amellett érvel, hogy az államszocializmus kritikai feldolgozásával – vállalva a politizálással járó felelősséget – eljuthatunk a kortárs rendszerkritikai baloldali pozícióhoz, amelynek azonban számolnia kell a globális kapitalizmus dermesztő realitásaival: „…a baloldal nem mond le a közvetlen politikai célokról, és értékeit nem feladva mindenkor, minden helyzetben és mindenekelőtt a többségi érdekek megfogalmazására és képviseletére törekszik. (…) Szerintem tudomásul kell vennünk, hogy míg a baloldal politikai stratégiájának mindig rendszerkritikán kell alapulnia, addig gyakorlata nem lehet mindig antikapitalista. Van úgy, hogy vissza kell vonulni, engedni kell a célokból.”
Földes György: A baloldaliságrólHajlamos vagyok elfogadni Földes „utópista realista” politikai üzenetét és ezt magamnak a „baloldali humanizmus” (mindenki számára elviselhető és igazságos életkörülmények teremtése, illetve az ehhez szükséges politikai-társadalmi-gazdasági konfliktusok felvállalása) soha fel nem adható jelszavaként fordítom le. Azonban a magyar (és sok szempontból az európai) baloldal bukása élesen rámutat arra, hogy ha nem gondoljuk át alapvetően azt, hogy korszakunkban mit kell(ene), hogy jelentsen a baloldaliság, akkor a baloldali reálpolitika csakis a minden tekintetben válságban lévő parlamentáris rendszerekben a maradék szavazatokért folytatott utóvédharc lesz. Ennek elkerülésére ajánlok néhány szempontot megfontolásra.
Először is, elkerülhetetlen a baloldal totális ideológiai megújulása, hiszen Földes vitacikke is pontosan ennek a jegyében fogalmazódott meg: a magyar baloldal kapcsán igen élésen felvetve azt, hogy nehéz úgy ideológiai munkát végezni, hogy a pártoknak nincsenek ideológusai.
Szerintem még ennél is rosszabb a helyzet, mivel az autoriter populista jobboldal becsatornázta magába a globalizáció- és a rendszerkritika szempontjait (nem azért, hogy egy igazságosabb társadalmat építsen, hanem „előre menekülve” eliminálni kívánja a jogos társadalmi dühöt). Ez különösen a magyar helyzet kapcsán öltött elviselhetetlen mértéket, hiszen a liberálisokhoz kényszeresen igazodni vágyó politikai baloldal annyira zárt maradt minden kapitalizmuskritika iránt, hogy a gazdasági, politikai válságokkal, valamint a globalizációval kapcsolatos összes kritikai potenciált az egyre radikalizálódó jobboldal használta ki. Az Orbán-rendszerben pedig mára ott tartunk, hogy a rendszer ideológusai nyíltan arra buzdítanak, ki kell semmizni a baloldalt ideológiailag, el kell lopni a kritikai gondolkodókat (mindenekelőtt Antonio Gramscit), és az új-jobboldalt forradalminak és lázadónak kell beállítani. Eközben a politikai baloldal valószínűleg teljesen érdektelen mindezzel szemben; a mozgalmi és intellektuális közegekben létező kritikai új-baloldalnak nincsenek politikai eszközei ennek az ideológiai háborúnak a megvívására – noha pontosan látja a kockázatokat (lásd Éber Márk Áron Kommunista forradalmárból „ártalmatlan szentkép” című írását). A dolgot súlyosbítja, hogy miközben az autoriter populista jobboldal kritikai elméletekkel és politikai kommunikációval operál, addig a neoliberális kapitalizmus leghűségesebb „szolgálóleánya”. Ez rámutat arra, hogy a politikai baloldalon nem maradt annyi kritikai potenciál sem, hogy ezt a hazugságot leleplezze. Ha a baloldal nem lesz képes mindebből kitörni és ideológiai párbajképességet felmutatni, akkor nem indulhat el a Földes által körvonalazott kibontakozás.
Földes amellett érvel, hogy a baloldal „minden helyzetben és mindenekelőtt a többségi érdekek megfogalmazására és képviseletére törekszik”. Úgy vélem, nagyon óvatosnak kell lennünk a „többségi” szempontokkal, hiszen a liberális demokrácia mind a két világháború között, mind pedig korszakunk neo-weimari pillanataiban a „többség zsarnokságába” bukott/bukik bele, vagyis abba, hogy létezhet olyan politikai berendezkedés (s nevezhetjük ezt hibrid rezsimnek, bár szerintem pontosabb az alkotmányos diktatúra elnevezés), amely a demokrácia formális szabályai mellett autoriter vezetőket tart hatalomban. Itt természetesen nem arra gondolok, hogy a baloldalnak a liberális demokrácia sokszor öncélú, a kisebbségi szempontokat a többségre ráerőltető identitáspolitikáját kellene követnie; ugyanakkor, ha valakinek, akkor a baloldalnak történelmileg tapasztalata van arról, hogy mit jelent a kisebbségből többséget csinálni és mennyire fontos a többség zsarnokságának kiküszöbölése.
Továbbá amiatt is fontos lenne nem abszolutizálni a többséget, mert Földes egyszerre érvel amellett, hogy az antikapitalizmus utópiája nem zárható ki a baloldali ideológiából, de realistaként azt is hangsúlyozza, hogy „az antikapitalizmus nem számíthat a társadalmi többség támogatására, ezért nem tehető politikai stratégiává”.
Mindez csakis úgy kivitelezhető, hogy a baloldal a végletekig elkötelezett abban, hogy az antikapitalizmus (mint az emberi létkörülmények humanizálása) ügyét nem rendeli alá a hatalmi-választási szempontoknak és azt attól függetlenül képviseli, hogy van-e éppen aktuálisan társadalmi többségi támogatása. Érzésem szerint ebben az esetben a realizmus oltárán nem lehet feláldozni az ideológiát, még akkor sem, ha rövid távon ez hatalmi szempontból nem előnyös.
Végül pedig szembe kell néznünk azzal, hogy mára nyilvánvalóvá vált, csakis az állam lehet az emberellenes globális kapitalizmus ellensúlya: az állam humanizálható, a kapitalizmus semmiképpen. Úgy vélem, a baloldal történelmi kudarcait (a szociáldemokrácia beleszürkülését a polgári rendszerekbe; az államszocializmus bukását; és sajnos, ide lehet sorolni a kortárs kritikai baloldal „elszektásodását”, valamint azt, hogy az új-baloldal – s ezt Földes is élesen veti fel – nem tudja és akarja a politikai felelősséget vállalni) az okozta, hogy nincs olyan jog- és politikaelmélete, amelyet a liberális demokráciával, a globális kapitalizmussal és a történelmi fasizmus múltbeli és jelen tendenciáival szembe tudna szögezni; ennek kiindulópontja – függetlenül annak aktuális népszerűségétől – az antikapitalizmus és a kapitalizmuskritika lehet.
Ha valamiért érdemes a Földes által javasolt kompromisszumot megkötni az elvek (utópiák) és a hatalmi realizmus között, az nem néhány politikai pozíció, hanem az állam humanizálása. Az Orbán-rendszert egy olyan autoriter rezsimnek látom, amelynek a fő célja a globális tőkeérdekek kiszolgálása egy államkapitalista keretrendszerrel, amelyben az állam anyagi és jogi erőforrásai a nemzeti nagytőke megerősítésére és ezen keresztül a politikai hatalom biztosítására kerülnek felhasználásra. A globális ökológiai- és klímaválság időszakában egy ilyen, kizárólag önmaga hatalmi- és tőkeérdekei mentén gondolkodó rezsim életveszélyes a társadalomra, amely csakis egy humánus államtól várhatja azt a védőernyőt, amely nélkülözhetetlen a válságok korában. Vagyis a baloldal jog- és politikaelmélete az államban nem a kapitalizmus legfőbb biztosítékát (mint ahogy a neoliberálisok gondolják), hanem annak legfőbb korlátját és a humanizmus forrását látja, s államkapitalizmus helyett államilag drasztikusan szabályozott – nem a tőke, hanem a közösségi érdekek és közösségi tulajdonformák elsődlegessége mentén működő – árucsereviszonyokban gondolkodik.
Szerintem az utópikus-ideológiai elvszerűség és a hatalmi realizmus között feszülő, jelzett ellentmondás feloldása a baloldal számára csakis a humanizmus itt leírt mércéi szerint képzelhető el: vagyis amíg a baloldali politika a humanizmust szolgálja, igenis kell, hogy tegyen hatalmi kompromisszumokat a társadalom védelme érdekében. Hihetetlenül nehéz ezeket a mércéket ideológusként és még nehezebb politikusként behatárolni. Egy biztos: a XXI. században az autoriter és etatista jobboldali populizmus társadalomellenes, illetve a liberalizmus kapitalizmust humanizálni próbáló, de a piac ugyancsak társadalmat romboló hatásaival szembe nem néző logikája között minden történelmi tévút ellenére felsejlik a humánus állam gondolata.
