Nekem egy ír segített. Colum McCann sokszínű, rendhagyó regényének már a címe is fontos: Apeirogon, vagyis végtelen sokszög, amely igazából már rég körnek látszik a laikus szemében. Egy izraeli apa (Rámi) és egy palesztin apa (Basszám) igaz történetét dolgozza fel. Mindkét férfinak elvileg gyűlölnie kellene a másikat, hiszen népeik ellentéte életük minden részletét meghatározza. Azt is szabályozza, hogy milyen utakon járhatnak, milyen iskolába adhatják a gyerekeiket és főként hogyan viselkedhetnek, hogy ne legyenek állandóan gyanúsak a másik szemében. A két férfinak minden oka megvan arra, hogy engesztelhetetlenül gyűlöljék egymást, Rámi tizenéves lányának életét palesztin öngyilkos merénylők bombája oltotta ki, Basszám tizenéves lányát pedig egy izraeli katona lőtte le, amikor épp iskolába tartott. Ám ők a gyűlölet helyett barátokként próbálják minél több emberhez eljuttatni a történetüket, hátha valami áttöri a gyűlöletre és félelemre épített falat.
Rámi szavai igencsak tanulságosak és megfontolandók: „A félelem pénzt hoz, törvényekhez vezet, és telepeket épít, a félelem szeret mindenkit elnémítani. És nézzünk szembe vele, Izraelben nekünk nagyon jól megy a félelem, a megszállottjai vagyunk.” Eddig is sok mindent olvastam a közel-keleti konfliktusról, de ez a regény segített megértenem, hogy rossz helyen keresgéltem a megértést. A történelmi tények, az ideológia, a napi politika felől próbáltam tisztább képet kirajzolni, netán eldönteni, hogy melyik félnek van igaza. Holott az ártatlan áldozatok felől kellene, akik sokkal többet mondanak a fanatikusoknál, a félelmet és gyűlöletet napi árfolyamon felhasználó politikusoknál. Igazából csak nekik, az ártatlanok van igazuk. Az ő hangjukat kellene meghallani a haláluk után.
Talán épp a mostani időszak az, amikor Ráminak és Basszámnak még a szokottnál is kevesebb esélye van, hiszen a konfliktusba példátlan módon belépett Irán, amikor közvetlen támadást indított Izrael ellen több száz drónnal és rakétával. Mondani sem kell, hogy ez is válaszlépés volt valamire, ami megint csak válaszlépés volt valamire, ami… A lánc megtörhetetlen. Miközben az összes harcoló fél siet megnyugtatni a világot, hogy nem érdeke az eszkaláció, senki sem akarja valóban begyújtani a lőporraktárt, csak időnként oda-odapörköl miheztartás végett.
Nem értek a külpolitikához, pontosabban, ahogy öregszem, egyre inkább úgy érzem, hogy a legtöbb politika művi, életszerűtlen, egyenesen káros, mert csak nagyon ritkán beszél az áldozatok felől. Illetve úgy tesz, mintha az áldozatok felől beszélne, holott igazából a bosszú nyelvén fogalmaz, és nyerészkedik a félelmen, amit ő maga táplál nap mint nap. Nem tudom, van-e olyan történet (hiszen az áldozatok története egyre véresebb, egyre felfoghatatlanabb ebben a szörnyű licitben), ami képes lenne elérni, hogy egészen más mederbe terelődjön a diskurzus. Vajon az áldozatok is azt szeretnék, hogy a nevükben még több ártatlan vért ontsanak ki? Vagy lassan mindannyian járulékos veszteségnek számítunk?