Adják magukat az aktuális asszociációk, de a Polgárháború rendezője remekül emeli el történetét a jelentől

Újságírók hősies menetelése.

Alex Garland az a fajta rendező, aki szeret a jelen társadalmi és politikai problémáit boncolgatni, de ezeket a témákat kellőképpen elemeli a valóságtól és szerzői disztópiák formájában beszél róluk – gondoljunk csak az Ex Machina vagy az Expedíció című darabjaira. A brit alkotónak az A24 stúdió adott sok szempontból rekord költségvetést, ötvenmillió amerikai dollárt (a butik stúdiónak sok, egy látványos háborús filmhez azonban aprópénz), hogy álmodjon nagyot. Amint az előzetes információk kiszivárogtak, egyre nagyobb lett a hangulatkeltés a Polgárháború kapcsán: egyes értesülések szerint Garlandot a Capitolium 2021-es ostroma ihlette meg és innen csak egy lépés volt azoknak a véleménycikkeknek a megszületése, hogy Garland egy lehetséges újabb Trump győzelem utáni, széthullott USA-t alkot meg – de mi köze ehhez egy brit fickónak? - és persze felmerült az is, hogy mennyire ízléses választási évben ilyen témájú filmet vetíteni egy kettészakadt országban.

Mielőtt az mondanánk, hogy nem értjük, hiszen egy olyan fejlett európai kultúrában, mint a magyar, nem lett forradalom az Elkúrtuk vagy a Blokád hangos „sikereiből”, érdemes tudnunk, Garland mozija volt az, ami pontot tett a vitákra: a Polgárháborúban mindent elkövet, hogy a helyzetet ne lehessen könnyen megfejteni vagy azonosítani az aktualitással.

Éppen azok a Nyugati Erők állnak győzelemre, akik mögött a „woke” Kalifornia és az ultrakonzervatív Texas állam föderációja áll, így ember legyen a talpán, aki összerakja, mi hozta így ezeket össze. De Garland nem is nagyon magyaráz semmit, nem akar nagy háborút mutatni, inkább négy individuum érdekli: méghozzá négy újságíró.

Kirsten Dunst alakítja a veterán haditudósító fotóriportert, Lee Smith-t, aki az elnök utolsó meginterjúvolására készülő Joellel (Wagner Moura) együtt utazik Washingtonba (mielőtt a Nyugati Erők odaérnének, bevennék a Capitoliumot és végeznének a diktátorral), és közben hozzájuk csapódik a The New York Times veterán, nyugdíjba menni nem képes újságírója (Stephen McKinley Henderson). Utolsó pillanatban a pályakezdő fotós, Jessie (Cailee Spaeny) és bekönyörgi magát az utóba. A karakterek kezdeti helyzetmegbeszélése után a film átmegy egy háborús road movie-ba, melynek során a zsurnaliszták haladnak előre a frontvonal, végül Washington felé. Látnak itt abszurditást és kegyetlenséget is bőven, de a mű csúcspontja, amikor megállítja őket egy rasszista állami katonacsapat, akik épp egy tömegsíron dolgoznak: az áldozatok csak és kizárólag nem fehér emberek. Alex Garland sok és sokféle halált mutat és piedesztálra emeli az újságírói munka jelentőségét és gyönyörűséget, még a szó borzasztó értelmében is.

Sok minden pozitívumot el lehet mondani Garland Polgárháborújáról.

A kevés pénzből remek látvány is tény, de ez mit sem érne a színészi alakítások nélkül. Kirsten Dunst a Lars Von Trier-féle Melankólia óta nem volt ennyire pazar, a kiégett, Jessie-ben a fiatalkori önmagét és stafétát átvevő titánt látja, és az őt alakító Caileee Spainey újabb olyan alakítást tett ott Dunst mellé, hogy lassan nem kérdés, hogy triviálisan nem lehet őt kikerülni Hollywoodban. És hát ott van Jesse Plemons, aki csupán bő öt percig van a vásznon, mint rasszista katona, de hát ez már milyen öt perc! Még csak hasonló karakterrel se hozzon össze valóságban a sors. Moziban azért jöhet.