- A Népszínház utca rövid teremtéstörténete - Borsik Miklós Futárlírája

A kötet ihletforrásaként a korábbi civil munkája szolgált. Milyen esztétikai élményt lehet szerezni a futárkodás közben a költészet számára?

Nem hiszem, hogy találkoznék bármivel, aminek ne volna esztétikai aspektusa. Amikor az első kötetem, a 2020-as Átoknaptár készült, akkor is így láttam ezt, de még gyalogosan fogadtam be a várost, nem kerékpáron. Logikusnak tűnt ilyen irányba továbblépni – ami nem azt jelenti, hogy a következő kötet rolleres lesz. Az Átoknaptárhoz képest más a mozgásforma, a sebesség, a városi kószáló ott van a nyeregben, felpörgetik és „beárazzák”. Ez megbolondítja a szemlélődést, úgy szabályozza. Innen nézve túlzás, hogy bárminek az esztétikája átélhető. De ha nincs lehetőség csodálkozni egy homlokzaton, akkor elérhetők például a hangok, vagy azokban az otthonosság és az idegenség keveredése. Biciklizni szellemidézés. Vagy az animális dimenzió hívása. Közben pedig dallamtapadásszerűen sok idézetet vittem magammal. Ezeket nem tudtam és nem akartam kizárni, miközben közlekedtem, bár másra kellett volna koncentrálni. Igazából ez a feszültség érdekelt. Sokszor ez a versek tárgya. Egy identitáskísérlet keretei között a kérdés, hogy inkább a költővel vagy a futárral azonosulok-e. Bár hozzátehető, hogy egy ideig halogattam a kötetkoncepció vállalását, nehogy az eredmény a fizikai munkára kényszerült költő „fakó panaszaként” hasson. Aztán úgy tűnt, több van ebben. Azért is, mert a futármunka a város mint világsűrítmény megismerésének új tapasztalatát jelentette.

Az említett idézetek igen sokfélék. Van szépirodalom, Kafka vagy Tolnai Ottó, de olyan elmé­let­alko­tók szintén szerepelnek, mint Benjamin, Deleuze vagy Derrida. Némelyik, például Krasznahorkai, számomra távolinak is tűnt elsőre az ön költészetétől. Mi alapján válogatott?

Volt olyan szerző, aki inspirált, a versek mégsem emlékeztetnek a stílusára vagy a stílusaira. Krasznahorkais tendenciát én sem látok a Futárlírában, de maga a karakter helyet kapott, mert Győrffy Ákos költő az egyik Litera-naplójában említi, hogy Krasznahorkai „nyílt börtön”-ként írja le a Népszínház utcát. Ez a futárvilág egyik frekventált helyszíne. Így Krasznahorkai végül vezényelt, miközben a vers a Népszínház utca rövid teremtéstörténete, centrumban a Hotel Impulso. Az írót foglalkoztatja az apokalipszis, a genezis, emellett, azt hiszem, csábítónak tartja a világ zenei megközelítését. Ez tőlem sem idegen szemlélet, de az irónia nem kerülhető el, mert ilyenkor előfordul, hogy eszközként tekintünk a Népszínház negyed lakóira. Hol vannak ők, ha az alkotás szolgálatába állnak? Vagy ha nem állnak, akkor talán ezért maradunk le róluk. Többek közt a költészet korlátairól szerettem volna verset írni, felidézve az ősidőt: „az utcatáblák táncából akkor még / nem látszott ki az ember”.

Az ember és tárgy viszonya, a meghatározásukkal együtt járó dilemmák többször visszaköszönnek önnél. A Futárlíra William Carlos Williams-mottója („melyik az ember és / melyik a tárgy, és kettőjük közül / melyik értékesebb”) szintén hasonlót fogalmaz meg.

Könnyen felvetődik, hogy a futár eleve eszköze a profitorientált működésnek. Én sem tudtam mindig eldönteni, mennyire vagyok ember a kerékpáron. Nyilván szükséges, hogy az legyek, a munka optimális elvégzéséhez, de ha minden olajozottan működik, már ez a metafora is sugallja a gépiességet. És ebbe nem igazán fér bele, hogy meg akarok állni, szét akarok nézni egy-egy lépcsőházban. Eleve miért pizzát viszek, ha ilyen céljaim vannak? A válasz: így egész más arról filozofálni, mit jelent a céloknak alárendelt létezés. De nem éri meg. Akkor sem, ha a futárcég modellje szerint – csak el kell csúsztatni az ujjad az applikáció felületén – „bármikor tarthatsz szünetet”. Jön a nyomás, hogy visszatérj, az oda-vissza játék a paródia forrásvidékén. Ha otthon maradok Tolnai Ottót olvasni, nem viszem ki az ételt, ha viszont kiviszem, a kötettel nem haladok tovább. Melyik áll érdekemben? A hajtás egészen a krízisig? Utána vár a megtérülés ideje, „válság és virágzás szüntelen váltólázában”, ahogy Mark Fisher írja le a kapitalizmus bipoláris természetét.

A futár mindig eljuttat valamit A-ból B-be. Azt talán már érzékelhetik az olvasók, hogy az ön versei mintha ellenállnának ennek a direkt késztetésnek. Nincs olyan üzenet, amit ki kéne vinni. Miért maradt meg mégis ennél a címnél?

Mert a szállítás fogalma kitágul. Feltűnt, hogy nemcsak a szivacsos csicseriborsó-fasírtot, hanem „az irodalom darálékát” is viszem, abból is összeáll valami, aminek szintén áteresztőképessége lesz. Sok útvonal metszi egymást és halad párhuzamosan: ide vezet a hagyománytudat. Hogy aztán a vers mit juttat el az olvasóhoz, az rajta is múlik, illetve Thomas Bernhardon, Jutta Scherreren, Szijj Ferencen, akiket az én szövegeimen keresztül olvas. Izgalmas, hogy ez kevésbé egyértelmű helyzet, mint amikor a Jászairól kell eljutnod a Liszt Ferenc térre. Bár kacskaringózhatsz egy darabig, közben az ügyfélszolgálatos követ a térképen. Vigyáz rád. Vagyis adott a felügyelet, ami persze – más módon, de – a költészet esetében is. Ha „a líra logika”, a költészet nem mond le a játékszabályokról, a rendszerépítésről, bár fokozza a szabadságérzetet.

Többféle művészeti ágban alkot: ír, fest, zenei improvizációkat is lehetett már öntől hallani. A könyvhöz mobillal készített képeket, amelyek a kiadó blogján érhetőek el, a Futárlíra mellékleteként, de a kötetbe végül nem kerültek be. Miért?

Azt szerettem volna, hogy ahol a fotók tűnnek fel, ott csak a vizuális dimenzió érvényesüljön, és ahol a szövegek vannak, ott csak azok. Ne legyen elkerülhetetlen az összekapcsolás. Végső soron azért tartok igényt a képek különállóságára, mert így mérettetnek meg anélkül, hogy kifejezetten „rátámaszkodnának” a másik médiumra. Közben komolyan vehetők az érintkezések. A versek egyes összetevői, például a Csokonai utcai csavart fémdíszes kapu, a fotóanyagban is megtalálhatók.

És hogy rendeződik el önben ez a sokféle alkotói tevékenység?

Ami a művészeti ágakat illeti, folyamatos monitorozás jellemző, az, hogy kérdezem (nem csak magamtól), melyikkel hol tartok éppen. Fel tudok állítani egy hierarchiát aszerint, hogy mit kell többet gyakorolni. Zeneiskolába jártam, ezért talán az első helyen az ütőhangszeres improvizáció szerepel az írást követően, bár ennek nincs sok nyoma a könyvben. De a lépcsőház kulcsfontosságú metszéspont. Gyakran korlátokon zenélek, mellettük fotózok vagy a vershez jegyzetelek ugyanebben a sokszor visszhangos, az átjárók miatt az ürességet újra és újra visszavonó, átmeneti térben.