- Szolláth Mihály: A rothadás zsoltára

Te, Uram, ezeket a rothadtakat engedted fölibénk,
hogy nyúzzanak nap mint nap, hogy űzzenek nap mint nap,
ahogy föl- s lemegy a Nap égboltodon.
Uram, távoztasd el tőlünk e gennyes népeket.

Téged, Uram, megtévesztettek ájtatos hajlongásaikkal,
térdhajlításaikkal és kimódolt keresztvetéseikkel,
holott a szívükben csak a 30 ezüst van, semmi más…
Uram, tudnod kellett, hogy mit rejtenek…

Téged, Uram, elbájoltak a szónoklásaikkal, a jövendő ígéreteikkel,
magabiztosnak tűnő intézményeikkel, sosemvolt múltépítésükkel,
és a friss aranyozással – holott tőlünk vették el
Uram, mindazt, amit ma látsz: vétkeikből valósult…

Te, messze vagy Uram, ott az égben minden ragyog, bizony,
arany, ezüst, millió toll, mind fehér, angyalaid csak zengik szent énekeid,
mi itt lenn – még élünk ugyan –, de énekelni és dicsőségről,
Uram, szent éneket zengeni mi már nem tudunk.

Te, Uram, engedted ezt így történni, nem akartuk ezt, hülyék voltunk,
mindennap másról szólt hazug szavuk, minden szavuk kábítás volt,
csíkba rendezett kokó – ha tudod, mi az –, így aztán kábán élünk már jó ideje…
Uram, üss már errefelé egy nagyot, hogy megébredjünk…!

Te, Uram, azt mondattad Szent Fiaddal, hogy
„…tirólatok ismernek meg Engem…” – bizonyára emlékszel erre,
ugye, kétezer éve volt mindez, mielőtt felengedted a fára őt…
Uram, úgy tűnik, hallgatsz: nagyon megváltoztál…