Nem vagyok nagy rajongója a klisészerű bemondásoknak, de a Mind idegenek vagyunk a legjobb 2023-as film, ami elkerülte a magyar mozikat. El lehet azon filozofálni, hogy miért: vajon az intim művészfilmes stílus miatt, vagy azért mert jelentős szerephez jut az elmesélt történetben a meleg férfiszerelem? Esetleg mindkettő?
De lépjünk is túl ezen, hiszen streamingen meg lehet immár nézni, át lehet élni a modern művek kapcsán egyre kevésbé elérhető katarzist. Persze, nem lenne fair elhallgatni, hogy Andrew Haigh író-rendező több művével is megugrotta a csodát: a 2015-ös 45 év, valamint a 2017-es Lean on Pete szívfacsaró remekművek voltak. Emocionális hatás terén a Mind idegenek vagyunk még ezeket is felülmúlja. A Taichi Yamada (Jamada Taicsi) Strangers (Idegenek) című regényén alapuló film korunk Londonjában játszódik. Az angol főváros egy elhagyatott toronyházában él Adam, a forgatókönyvíró, (Andrew Scott) mélabús magányba temetkezve. Egyik este összefut egy titokzatos másik lakóval, Harryvel (Paul Mescal). A találkozás után utóbbi megpróbál kapcsolatot teremteni az íróval, ez pedig nem kicsit kizökkenti a férfit a mindennapjai mechanikus ritmusából. Adam eleinte elzárkózik, hogy bármiféle kommunikációt vagy viszonyt létesítsen. Persze, az eseményeket nem tudja megállítani. Ahogy Adam és Harry egyre intimebb közelségbe kerül egymáshoz, Adam elkezd szürreális utazásokat tenni a gyerekkori otthonába, ahol régen elhunyt szülei (Claire Foy és Jamie Bell alakításában) mindketten élnek, és ugyanolyan idősnek néznek ki, mint harminc évvel a haláluk előtt. Ez pedig remek alkalmat teremt arra, hogy a szülők elvesztése iránti gyász megélésének keretében a múlt és a jelen fájdalmait is átbeszéljék – többek között azt, hogy mennyire fájdalmas tud lenni melegként felnőni, élni egy nem túl nyitott és elfogadó társadalomban. De ennél többet bűn volna elárulni a film cselekményről – a nézőnek el kell hinnie a kritikusnak, hogy olyan érzelmi hatás fogja érni, hogy az hónapokig kísérni fogja. Nagyon régen tudott filmes érzelmekről ilyen mélyen megnyilvánulni.
„A film producerei, Graham Broadbent és Sarah Harvey úgy négy-öt évvel ezelőtt elküldték nekem a könyvet. Elolvastam, félretettem, gondolkodtam rajta, de volt valami abban az eredeti regényben, amit nem tudtam kiverni a fejemből: az ötlet, hogy a szüleiddel újra találkozol, pedig a jelen életedben már nem élnek. Ez a koncepció, ez a gondolat annyira lenyűgöző volt számomra, mint a család, a szerelem és a múltunkból származó fájdalom feltárásának módja. Míg a regény egy nagyon hagyományos japán szellemtörténet, úgy éreztem, az én feladatom az, hogy ezt olyanná alakítsam, aminek számomra is van értelme, és kulturálisan is van értelme Angliában, ahol a film játszódik. Így, ez egy nagyon hosszú és lassú adaptáció volt, hogy a könyv végül azzá váljon, ami a film lett” – mondta Andrew Haigh még novemberben, a Golden Globe-szavazóknak tartott sajtóbeszélgetésen. Amelyen az is szóba került: az eredeti regényben a melankolikus forgatókönyvíró egy nőbe szeret bele – a filmben ez a karakter a Paul Mescal alakította Harry lett. „Magam is meleg vagyok, ezért volt értelme, hogy megváltoztassam a főszereplő nemiségét. Régóta szerettem volna egy történetet elmesélni a családról és annak a melegséghez, a queerséghez való viszonyáról, és arról, hogy egy queer gyereknek mennyire más lehet egy alapvetően heteroszexuális családban felnőni. Szóval ez is része volt annak, hogy megfordítsam a szexuális valóságot, ez nagy változást jelentett a történet egészének. Számomra a történet sok szempontból a szerelem természetének megértéséről szól, és arról, hogy a romantikus szerelem hogyan kapcsolódik a családi szeretethez, és hogy ezek mennyire összefüggenek és összefonódnak. És így ez tökéletes módja volt annak, hogy a történetnek ezt az elemét felfedezzük” – húzta alá Andrew Haigh.
Ennyire személyes és érzékeny filmet csak akkor lehet készíteni, ha személyes motivációk is vannak a háttérben – érveltünk a rendezőnek. „Igen, érdekes, hogy ennek nagy részét a világjárvány idején írtam. Bezárkóztam a házamba, és az életemben mindenkire gondoltam. Az emberekre, akiket elvesztettem, és azokra, akik még mindig az életem részei, de már nem találkozom velük, és minden ilyen kapcsolatra. Szóval én ebből a nagyon elszigetelt helyről indultam a filmmel, és elég mélyre ástam a saját tapasztalataimban. És bár a film nem önéletrajzi ihletésű, de mindenképpen nagyon-nagyon személyes számomra, és – anélkül, hogy túl sokat mondanék – az emberek, akik ismernek engem, láthatnak engem vásznon, mintha ott volnék” – avatott be Andrew Haugh. „Például a ház, amelyben forgattunk, a régi saját gyerekkori otthonom, amelyben kilencéves koromig laktam. Számomra ez többről szólt, mint arról, hogy saját magamat akarom kifejezni a filmvásznon. Sokkal inkább arról, hogy konkrét akarok lenni, és igazán bele akarok ásni valakinek az életének a részleteibe, vagyis az én életembe, abban a reményben, hogy ez kiterjeszti azt mindenki másra is: minél konkrétabb vagy, annál univerzálisabbá válsz. Most vagyok ötvenéves. Ahogy haladsz előre az időben, egyre jobban kezdesz gyászolni, egyre többet veszítesz, egyre többet bánsz. Elkezdesz visszamenni az időben és újraépíteni, rekonstruálni. És számomra ez a film mindig is az újraegyesülésről szólt. Minden újraegyesüléssel egyfajta fátyol borul az életedre: a régi önmagadra, az előző életedre, arra, hogy ki voltál valaha. És meg kell látnod, hogyan tudsz továbblépni ebből.”
Ehhez csak annyit tennék hozzá: meg kell nézni, meg kell érezni a Mind idegenek vagyunk című filmet. Egy csoda.
Infó: Mind idegenek vagyunk. Bemutatja a Disney+
Névjegy
Andrew Haigh 1973-ban született, angol filmrendező. Eddig legismertebb filmjei: a Hétvége (2011), a 45 év (2015) és a Lean on Pete (2017). Ő írta és készítette az HBO Keresem... című sorozatát (2014–2015) és annak filmfolytatását. A 45 év (2015) mindkét főszereplője, Charlotte Rampling és Tom Courtenay elnyerte a főszereplőnek járó díjakat a 65. Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon, Charlotte Ramplingnak Oscar-jelölést is hozott.
