Dragomán György: Az erdő üzen

A kerten túlról, a vízen túlról, az anyósnyelves parton túlról, az elefántok völgyén túlról, a sűrűsödő fákon túlról: az erdő üzen.
Az erdő azt üzeni, egyszer majd megint az övé lesz minden.
Ahogy az ember előtti időkben volt, úgy lesz majd megint.
A gyökerek szétrepesztik a köveket, a téglákat, a betont, az indák megmásszák és beborítják és ledöntik a falakat, a kupolákat, a tornyokat.
A növényi rostok járataiban keringő víz és nyirok és gyanta elemészti és szétporlasztja majd az acélt is, a tájra mért sebek begyógyulnak.
Nem lassan és nem is gyorsan, egy másfajta, egyformán ember előtti és ember utáni idő léptéke szerint, aminek a ritmusát a törzsek, ágak, indák, levelek közé beeső fény változásai jelölik majd ki.
Az erdő azt üzeni, ne féljetek, minden úgy lesz megint, ahogy azelőtt volt.
Az erdő azt üzeni, féljetek, minden úgy lesz megint, ahogy azelőtt volt.
Minden kép üzenet, mindenben ott az erdő szava. Az ecset nyelének fájában, a pamacs szőrében, a vászonban, a vásznat feszítő lécekben, a raklapok deszkáiban, az egyszervolt ásók lapjaiban, az egyszervolt láncfűrészek lapjaiban, az elefántok trágyájában, az aranyfestékben, mindenben, mindenben.
Az erdő azt üzeni, egyszer majd nem lesz már ez az üzenet se, mert nem lesz, aki lássa, nem lesz, aki hallja, nem lesz, aki értse.
Az lesz csak megint, ami azelőtt volt, erdő, erdő, erdő, örök és végtelen erdő.