A Nyitott Mondat olvasói már találkozhattak az írásaival, de a hátterét talán kevésbé ismerhetik. Egy mérnök-közgazdász, mesterséges intelligenciával foglalkozó szakember hogyan köt ki az irodalomnál?
Ennek nagyon prózai eredete van. 2013–2014-ben Prágában éltem az akkori feleségemmel, és kitaláltuk, hogy megörökítjük – főleg saját magunknak – az ottani életünket, hogy mennyire nehéz elindítani a mindennapokat külföldiként, akár csak egy bérletvásárlás is mekkora kihívást jelent, nem is beszélve a rengeteg vidám sztoriról, ami megesett velünk. Ehhez akkor a blogos formát választottuk. Ez még a régi Origón futott, ahol a szerkesztő megtalálta a blogunkat, majd kitette a címlapra a topblogketrecbe, így viszonylag szélesebb körben ismert lett. Egy idő után azonban ez a fajta kitárulkozás már zavart engem, ezért megpróbáltam inkább tematikus dolgokról írni. 2017 körül kezdtem elgondolkodni azon, hogy inkább szépirodalmi irányba szeretnék továbbmenni. Vezetőként dolgozom egy kétszáz fős cégnél, így tudom, ha egy vezető elindít valamilyen változást, akkor annak akár egy-másfél év múlva mutatkozik csak eredménye, és nem biztos, hogy a kimenetel az lesz, amit annak idején elképzelt az ember – ugyanakkor nincsenek igazából visszajelzések arra, amit teszel. A blogírás ellenben nagyon közvetlen műfaj, van egy közvetlen visszacsatolás, „egy adrenalinbomba”, amikor kiteszel egy jó posztot, az elején leginkább ez motivált. Nagyon jól kiegészítette a mindennapi tevékenységeimet, ahol struktúrákban, kialakított keretekben dolgozom. Egyébként ezt átmentettem az írásba is: nagyon strukturált író vagyok, rengeteg táblázatom van, minden történet mögött nagyon komoly háttérmunka van, minden részletesen ki van dolgozva. De az is gyorsan kiderült, hogy hiányoznak a szépíráshoz szükséges eszközeim, nem tudtam például egy tisztességes párbeszédet megírni. Így kötöttem ki végül 2019 környékén Péterfy Gergelynél, ő később bele is folyt a regény előkészületeibe, sőt azóta egyfajta mester-tanítvány jellegű barátság is kialakult köztünk.
Hogyan bontakozott ki a rövidebb írásokból egy nagyobb terjedelmű mű?
2020 végén kezdett bennem kialakulni az a történet, amiben szerepel a varjú, és egy szellemvilág az alapja, de volt egy konkrét apropója is. Amikor Szájer József lecsúszott azon a nagyon prominens ereszcsatornán, akkor azt éreztem, hogy igazából bármit meg lehet csinálni ebben az országban, és ezt is el fogják majd tussolni. Foglalkoztatott ez a fajta képmutatás, ami ezt az egész ügyet körülvette: van egy ember, aki meghatározó módon részt vett az alkotmány előkészítésében, amibe olyan mondatok kerültek be, ami gyökeresen ellentétes azzal, ahogy ő maga egyébként él és tevékenykedik. Lett végül egy nagyon erős áthallása a jelenlegi közélettel kapcsolatban, még ha nem is feltétlenül tolom bele az olvasó arcába.
Valóban, itt például a főszereplő ereszkedik alá a házfalon, de elnézhető, hiszen mégiscsak gyanúsítottak elől menekül. És miért utazott ezért vissza az időben mintegy száz évet? Mi volt egyáltalán a gyújtópont?
Az, hogy milyen korszakban írjak, viszonylag adott volt, bár nem tudom az igazi okát. Úgy gondolom – és ezt a visszajelzést is kaptam –, hogy a húszas évek világában elég hitelesen tudok megszólalni. Több novellámat is automatikusan ebbe a korszakba helyeztem, és valószínűleg van bennem egy erős vágy a nosztalgiára is. Az után az egyébként – utólag jobban beleolvasva – nem túl ideális társadalom iránt, ami akkor volt. De mégis, valahogy szeretek ebben a korszakban lenni, akár csak gondolatban is. Akkor még a technológiai forradalom nem érte el teljesen a civilizációt, de már nagyon izgalmas társadalmi átalakulás zajlott. A főszereplő volt amúgy a legelső, aki beugrott: egy detektív, akinek valamiféle háborús traumája van, és az említett képmutatásszerű ügy után kezd el nyomozni, de a természetfeletti rész ekkor még nem volt meg. A történet egy teljesen közönséges kriminek indult azzal, hogy egy vezető triumvirátus a móriczi kisváros fullasztó közegében jelenik meg. Aztán egyrészt épp Péterfy Gergely említette, hogy ez azért már lerágott csont, másrészről pedig izgalmasabbak azok a novellák, ahol a műfajokat vegyítem, és hogy akkor inkább próbáljuk meg ezt itt is, így jött be a természetfeletti szál a sztoriba. Persze sokkal egyszerűbb lett volna kiadni, ha ez egy tiszta, szépirodalmi stílusban megírt retrókrimi, több kiadó is visszautasított közben, de én meg azt éreztem, hogy valahogy ez benne a plusz.
A nosztalgia viszont, ahogy mondja is, épp egy nehezebb, az első világháborút követő időszakba repít minket…
Nem vagyok történész, de ahogy elkezdtem belemerülni a korszakba, rengeteg hasonlóságot találtam jelen napjainkkal. Mondjuk úgy, hogy a mai és az ezerkilencszázhúszas években lévő politikai berendezkedés között, vagy ahogy működött az egész társadalom. Nagyon sok párhuzam van. Például amikor a 1922-es választási törvényt megváltoztatják, még a Bethlen-korszak előtt, ahogy azt egy salátatörvénybe rakták bele, és belenyúltak a választójogba is, hogy biztosabb legyen a kormánypárti erőknek a szavazata… A húszas évek elején is van egy kifejezetten rossz gazdasági környezet, rengeteg ember küzd az inflációval, nagyon nehéz megélni a mindennapokban. Tehát rengeteg olyan dolgot találtam, ami megerősítette bennem, hogy a húszas évek közelebb van ehhez a korhoz, mint mondjuk a nagy háború előtti időszak, ami inkább egy prosperáló időszak, tele reménnyel.
Említette Móriczot, én érzek némi Mikszáthot is a szövegben. A fiktív kisvárosi közeg adott volt?
Amikor eldöntöttem, hogy ide, a kisvárosba fogom tenni a cselekményt, akkor rengeteg Móriczot forgattam, újraolvastam a Rokonokat meg más novellákat, Mikszáthot szintén. Azt gondoltam, hogy valahogy ezt a légkört kell áthúznom, ezt az abszolút kilátástalan hangulatot, hogy nincs kiút ebből a sógor-koma rendszerből. A történetet nagyjából az előző parlamenti választások környékén fejeztem be, akkoriban megint volt arra remény, hogy lesz majd valami változás, de végül nem történt semmi. Ez is csak abba az irányba vitt, és részben azért is vált egyre természetfelettibbé a cselekmény, hogy egy hétköznapi közegben ezt már nem lehet megoldani, tehát át kell váltani egy teljesen más megoldási rendszerre.
Ehhez jelentett segítséget a varjú mitológiai alakja?
Írtam korábban egy novellát, amelyben kicsit már játszottam ezzel a gondolattal. Aztán ahogy elkezdtem kidolgozni a regény háború utáni poszttraumás, látomásos szálát, eszembe jutott, mennyire jó lenne előkészíteni a madár alakjával a történet későbbi részét. A varjú általában a túlvilággal van kapcsolatban, vagy a rossz hír hozójaként jelenik meg, de van, ahol hangsúlyosabb, hogy a túlvilág és e világ között utazik. És ez az összekötő szerep az olvasót is segíti, hogy a könyv végén ábrázolt világba megérkezzen. Jó szinonimája annak, hogyan érkezünk meg a történet vége felé egy természetfeletti világba, ahol rémisztő lények is vannak. Egyébként nagyon egyszerű indoka van annak, hogy a madarak megjelenítése a történetben rettegést keltő: én magam irtózom tőlük. Ha valami nagyon félelmetest kell elképzelnem, akkor annak biztos köze van nagy fekete szárnyakhoz.