Kevés történelmi dátumot fognak megőrizni a történelemkönyvek az ezredfordulóról, de azt feltétlenül, hogy hazánk 1999. március 12-én Cseh- és Lengyelország társaságában a NATO teljes jogú tagja lett. Akkor gondolhattuk úgy, hogy a kontinensen évszázadok óta kelet és nyugat koordinátai közé történelmileg, kulturálisan és gazdaságilag beszoruló Magyarország egyszer és mindenkorra a nagybetűs Nyugat partjánál horgonyzott el és ép ésszel nem gondolható el olyan politikai körülmény, ami ezen a tényen változtatni képes. Ezt a vélekedést erősítette, hogy hazánk 1997 novemberében népszavazással erősítette meg, talán ennél is többet tett: hitelesítette azt a politikai törekvést, ami a parlamenti pártok katonapolitikai ajánlata volt az országnak. Beszédes, hogy a részvételi arány paraszthajszállal marad el az 50 százaléktól, ám még inkább az, hogy a véleményt nyilvánítók több mint 85 százaléka úgy látta jónak, hogy Magyarország az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének (NATO) tagjává váljon.
A kompország azon a huszonöt évvel ezelőtti márciusi napon kikötött a világ legbiztonságosabb és egyben legnagyobb biztonságot adó kikötőjében. Hihettük, hogy innentől csak rövid idő kérdése, hogy valóra váljon az ország EU-s csatlakozása, ami a néhai Szovjetunió egykori kelet-közép-európai vazallus államainak álma volt. Erre még öt évet kellett várni, de maradnék 1999-nél és a NATO-tagságnál. Egy nemrégiben megjelent kötetben két kiváló jelenkortörténész, Békés Csaba, valamint Kecskés D. Gusztáv hazánk NATO-csatlakozásának történetét írta meg. Elemzésüket 1988-tól indítják, és okfejtésükből a korábbiaknál is világosabbá válik, hogy
a közép-európai államok a rendszerváltásokat követően lényegesen jobban ambicionálták a csatlakozást, mint a fogadóállamok.
Ebből a kötetből is egyértelműen kiolvasható, hogy velejéig hamis az a nemrégiben Putyin felmelegítette orosz narratíva, miszerint a Nyugat a Szovjetunió összeomlására várva már előre eltervezett és fondorlatos módon megkomponálta a NATO keleti terjeszkedésének forgatókönyvét.
Ennek az elképzelésnek, amit nyugodt szívvel nevezhetünk összeesküvés-elméletnek, éppen csak a tények mondanak ellent. Az Egyesült Államok, és olyan jelentős európai középhatalmak, mint Francia- és Németország, valamint Nagy-Britannia kiegészülve a NATO-val, finoman adták tudtára a szövetségbe jelentkezni akaró államoknak, hogy eszük ágában felvenni őket. A „nem időszerű” megfogalmazás udvariasnak hangzott, valójában durva volt. Kezdetben jogosnak látszó érv volt, hogy Gorbacsov reformpolitikájának sikerét nem akarják aláásni a cseh, lengyel és magyar NATO-csatlakozással. A szövetséghez tartozás katonai minőségi szintet is jelent, és ennek a csatlakozni kívánók nem feleltek meg. Az ilyesmit arrafelé komolyan veszik, ahogyan azt is, hogy a NATO-tagság megannyi kötelezettséget jelent védelmi értelemben is az újonnan csatlakozókkal kapcsolatban.
A magyar külpolitika és diplomácia csúcsteljesítménye volt, hogy hazánk tagja lett a NATO-nak. Minden más mesebeszéd.