Vidéki ismerősömmel beszélek telefonon. Beteg, panaszkodik a helyi orvosi ellátásra. Aztán azt mondja hisztérikus hangon:
– De ne tessék megírni, jó? – és elmagyarázza, honnan tudhatnák a főnökei, hogy ismerjük egymást, és ha megírom, s kiderül, hogy ő panaszkodott, talán még a munkahelyét is elveszíti.
Megnyugtatom, nem írom meg, különben sem mondott olyasmit, ami ebben az országban naponta sok ezerszer ne történne meg, de magam is megrettenek. A belőle sugárzó egzisztenciális félelemtől.
Tarr Zoltán volt református lelkész is erről a félelemről vall, amelyben felnőtt, s amelyről a rendszerváltás után azt gondolta, hogy nem kell újra megélnie. Egy hosszú interjúban elmondja, a Magyarországi Református Egyházban lelkipásztor és zsinati tanácsos volt, 2015-ben azonban úgy érezte, túlságosan közeli az egyház és az állam kapcsolata, s ezért polgári munkahelyet keresett magának.
Pedig – ezt már én teszem hozzá – ő csakugyan belegyökerezett a hazai református közéletbe, néhány éve elhunyt édesapjának, Tarr Kálmánnak, a Kálvin Kiadó köztiszteletben álló vezetőjének jóvoltából. Mégis eltávolodott az egyházi szolgálattól, mert úgy érezte, az egyház vezetői túlságosan közel kerültek a világi hatalom kiszolgálásához. Idén tavasszal jelentkezett egy gyülekezeti lelkészi posztra, de nem kapta meg. Nem csodálkozom rajta, hiszen ekkor már tiltakozott a kegyelmi ügy miatt, és tiltakozásokat írt alá annak érdekében, hogy Balog Zoltán ne csak főpásztorként mondjon le, hanem távozzon a dunamelléki püspöki székből is.
Szerinte az egyházban nagyon sokan elutasítják Balog tevékenységét, de nem mernek nyíltan állást foglalni, mert a félelem és a rettegés légköre uralkodik a felekezeten belül. Őneki ebből elege lett, ezért lépett fel a Kossuth téri színpadra, ahol Balog püspök helyett bocsánatot kért a kegyelmi ügyben játszott szerepe miatt, és kérte, mondjon le. Ez nem történt meg, viszont polgári munkahelyéről elbocsátották.
Tiltakozó levelek százai, aláírások ezrei követelték Balog távozását, sokan, köztük országszerte ismert, köztiszteletben álló emberek léptek ki a magyar református egyház kötelékéből. Még többen mondták le a templomi esküvőt, a keresztelőt, s döntöttek úgy, hogy nem református iskolába íratják a gyereküket. Még a nevét viselő budapesti téren a Kálvin szobor kezében is megjelent egy tábla Balog Zoltán lemondását követelő felirattal.
Április 24-én aztán megkezdődött a református zsinat évi közgyűlése. Nem az ideiglenes zsinati elnök nyitotta meg, hanem a lemondott elnök, Balog Zoltán. Ebből már érezni lehetett, hogy az egyház vezetősége mellette áll. Püspöki tisztségéről sem mondott le – az amúgy is egyházkerületi hatáskörbe tartozott volna –, a zsinaton történteket pedig súlyos hallgatás fedi. Az világos, hogy az egyház vezetőségére az országos – egyházon belüli és kívüli – felháborodás semmilyen hatást nem gyakorolt. Balog maradt dunamelléki püspök, ebbe a kerületbe a főváros is beletartozik, így nagyon komoly befolyása lesz a továbbiakban is. Többek között nála marad a döntési jog a Károli Gáspár Református Egyetem időközben óriásira gyarapodott büdzséjéről.
A döntést állítólag az indokolta, hogy Balog eddig is „sokat hozott az egyháznak”, s remélik, így lesz ez a jövőben is. Tény, hogy Balog főpásztori működése alatt az egyház 49 nagy értékű állami ingatlannal gyarapodott, egyik utolsó ezek közül az Alkotmány utca 25-ös épület. Nehéz belátni, mire kell az egyre kevesebb hívőt megszólítani tudó egyháznak ennyi hatalmas és értékes épület. A Lónyay utcai gigantikus Királyi Vámházzal sem tudnak mit kezdeni már évek óta, lelakatolva áll, egyre romlik az állaga.
A zsinat döntéseinek indokairól a kívülállók nem tudtak meg semmit. Tartottak ugyan egy sajtótájékoztatót, de azon – milyen ismerős ez – senki nem tehetett fel kérdéseket. Marad egyedül az írás – sola scriptura –, ahogy a protestáns alapelvek egyike mondja. A zsinat határozatai lelkes dicséretet és köszönetet fogalmaznak meg Balog Zoltánnak „az egyház és a nemzet javára végzett egyházépítő szolgálatáért”, amelyért „a Mindenható Istennek tartozunk köszönettel és hálával”. Megemlítik, hogy Balog „szerteágazó szolgálatában közéleti szerepvállalása során hibázott, amelyet a társadalom egy része, a média elfogult munkatársai és egyházunk igazságot kereső tagjai közül egyesek súlyos kritika alá vettek.” A zsinat tagjai elfogadják a Balog püspök munkáját ért, úgymond, méltányos kritikát, "de a méltatlan támadásokat az egyházzal szembeni támadásnak tekintjük. Visszautasítjuk azt a törekvést, hogy az egyháztagok részéről jogszerűen felmerülő kritikát a média által felerősítve pártpolitikai célokra kívánják felhasználni".
Kérdésünk azért lenne, ha már az illetékesek elzárkóztak is előle. Ki határozza meg, melyik kritika a „méltányos”, és melyik a „méltatlan”? Ki dönti ezt el? Hogyan lép fel az egyház az őt ért „támadások” ellen?
Hiteles válasz híján csak annyi: ha a szeretet egyháza ilyen üzeneteket küld nekünk, kezdjünk el nyugodtan félni.
A szerző nyelvész.