Japán;New York;regény;színészek;

- Murányi Zita: Momiji (A True Colors című regényből – 2. rész)

Május hónap folyamán öt alkalommal a Nyitott mondat részletet közöl Murányi Zita True Colors című készülő regényéből. A New York utcáin és fiktív színterein játszódó történet főhőse Ben Griffin, az ünnepelt színészóriás, akinek hétköznapjain túl gyerekkorát, kamaszkori vágyait, szerepeihez való hozzáállását és japán kedvesével való viszonyának alakulását is megismerjük. A regény az emberi érzelmek összetettségét és a váratlan fordulatok kapcsolatátalakító erejét is színre viszi – ugyanakkor már a Cindy Lauper slágerére utaló cím is sejteti: senki sem az, akinek elsőre látszik.

Egy levelet próbált kihalászni a postaládából, tehetetlennek bizonyult, biztos Bennél maradt a kulcs – feltételezte; sötét haja sátorként hullott a vállára, amikor kihúzta belőle a piros hajtűt. A célnak megfelel, elég hosszú és hegyes, valahogy csak ki tudja vele piszkálni.
Talán az apja küldött csekket, próbálta feleleveníteni a két hónappal ezelőtti procedúrát, igen, pontosan így zajlott le, csak akkor nem hajtűvel próbálkozott.
Aika lábujjhegyre állt, szűk bogárszemeit a sötétséget árasztó lukba préselte, még pár milliméter, és kint van a sarka! Kezén feltűrte a halvány rózsaszín blúzt, színe mint a cseresznyefa-virágzás, porceláncsuklója világított a félhomályos előtérben.
Csak egy fél centit! – biztatta magát, és mintha halat fogna, a vékony boríték valóban horogra akadt. Aika a sarkába kapaszkodott, és puszta kézzel vonszolta partra. – Ez az! – A feladó helyén kackiás japán betűk, igen, ez kétségkívül Manato kézírása.
Aika mohón körbetapogatta a zsákmányt, majd ösztönösen szíve fölé csúsztatta, a vékony fehér matéria leheletkönnyű anyagába szívta a dobogást, mint a szeretet most már materializált mértékegységét. A bélyeg pecsétjén is látszott, hogy Tokióban adták fel.
De hát miféle szeretet ez? – töprengett Aika. – Könyöradomány. – Utoljára 16 évesen látta az apját. A borítékot a feje fölé emelte, mintha a magasból érkező, gyér fény képes volna átvilágítani. – Mi lehet benne? – mintha ösztönösen érezte volna, nem csekk, ahhoz túl keskeny és leheletkönnyű.
Ki sem bírta, hogy fölérjen, bár zergeléptekkel szökellt az emeletre, már a lépcsőn bontogatni kezdte a levelet. Gondosan négyrét hajtva, szigorúan, csak Manato keze tudta ilyen biztosan, ennyire precízen négybe hajtani a papirost. Aika nem vesződött a kibontásával, boszorkányos csuklómozdulattal megrázta, amitől a lap kisimult, ismét fölvette megszokott téglalap alakját, majd fennhangon olvasni kezdte:

愛しい愛花、愛しい娘よ、

あなたの直感を信じられるなら、すぐにでも会いに行くわ。私が祖父になる前に、このベン少年に会わなければならない。もちろん、婚約の詳細もはっきりさせなければならない。2週間後に行くよ

愛する父よりハグを: マナト

Drága Aika, drága kislányom,
ha bízhatok az ösztöneidben, hamarosan találkozunk. Találkoznom kell ezzel a Ben fiúval, mielőtt nagyapa leszek. Természetesen az eljegyzés részleteit is tisztáznunk kell, két hét múlva ott leszek.
Ölelés egy szerető apától: Manato

Egy szerető apától? – mennyire személytelen és hűvös. Aika Manato hangját is hallotta, a japán nyelv dallamos, énekszerű hanghordozásával: Ojīchan ni naru mae ni, kono ben shōnen ni awanakereba narimasen. Mochiron, kon'yaku no shōsai mo akiraka ni suru hitsuyō ga arimasu…
A határozatlan névelőn a szívélyes megszólítás sem lágyíthatott, hiába nevezte benne Manato drága kislányomnak Aikát, a nőbe mérgezett nyílként fúródott a zárlat, melyben az öreg valósággal megtagadta apaságát. Összehajtogatta a levelet, bár ideges mozdulatai inkább gyűrték Manato levelét, semmint hajtogatták, és visszacsúsztatta a piszkossárga borítékba.
Az ablakokon tengerként ömlött át a napfény, mintha csak az égbe kapaszkodó fehér falakat akarná megröntgenezni. Aika úgy érezte, papírból vannak, hártyavékonyak, és bármelyik percben készek rázuhanni. A kanapéra roskadva vágott bele a felismerés, két hét múlva érkezik.
Aika a Soho negyedben bérelt lakást, a házak a kínai és az olasz negyed épületeire emlékeztettek, de homlokzatukról már eltűntek az idegen nyelvű feliratok, és nagy áruházakat zsúfoltak melléjük minden utcába. A művésznegyed az 1960–70-es évek fordulóján a város lepukkant negyedei közé tartozott. Házai helyére lakótelepeket terveztek, míg ki nem derült, hogy az 1860-as években épültek, vázuk és díszítéseik öntöttvasból készültek, így művészettörténeti jelentőséggel bírnak. A tágas szobák, a hatalmas ablakok és az olcsó bérleti díj mágnesként vonzotta ide az Aika-féléket, a közeli kínai negyedben isteni japán ételeket is szervíroztak, melyeket Aika otthon már megszokott, csak le kellett ugorjon, hogy kedvenc aloéitalát könnyűszerrel beszerezze a sarkon.
Talán túlságosan elvetette a sulykot, kicsikét előreszaladt, gyerekről még szó sem volt, és Ben is csak tréfásan, játékból kérte meg a kezét. Pánikba esett, maga sem tudta, miért számolt be a férfiról az apjának, talán így akart kicsikarni több pénzt a vén fösvényből. A határait feszegette, meddig mehet el a másiknál, próbára tenni számára, mit, mennyit ér a szeretet. Talán nem kellett volna mérlegre tenni.
– Két hét – sóhajtott Aika, és az ölébe ejtett piszkossárga borítékot forgatta, majd illatos fehérneműi közé rejtette, Bennek egyelőre nem szól róla.
El kéne égessem! – fogadkozott, látni sem akarta az átkozott irományt, nem hitte, hogy végül minden áldott reggel ez lesz az első dolga, előhúzni a szekrény mélyéről, hogy sorról sorra átfussa Manato kalligrafikus betűit, mintha most tanulmányozná az írást először.
– Ben – suttogta Aika. Fél éve se ismeri. A színházban melegedtek össze, munka közben. Azt a hosszú ujjú, feszes kék felsőrészt viselte, melyben már a tekintetével kitapogathatta az izmait. Nem direkt ért hozzá, ugyan, előbb a köpenyt segítette rá, nehogy bepiszkolja a ruháját, majd a pirosítóecsetet mártotta festékbe, amikor véletlen Ben karjának ütközött. A férfi úgy érezte, mintha Aika simogatná az arcát, noha a finom lapogató mozdulatokkal csak arcélének igyekezett kontúrt adni. Aztán azok a cinkos összekacsintások, vagy amikor Ben épp elkapta a fény villanását a szemében. Egy villámcsapásra egymásba szerettek.
Aikát a korkülönbség sem zavarta, bár Ben tizenöt évvel idősebb volt, az érettsége imponált a húszas éveit taposó naiv, tapasztalatlan ázsiai szépségnek. Nem, a jóképűsége ragadta meg, a férfiassága, és Ben fanyar humorérzékéért is rajongott, amit igazán szívből kevesen értékeltek.
A tokiói kérők elbújhattak mögötte, nyálas kis tacskók – és Aikának ebben minden bizonnyal igaza is volt, az arca egy pillanatra mégis elkomorult, ahogy visszarévedt a múltba. Bár Ben szemei mindig az őszt idézték fel benne, a momiji mégiscsak hiányzott Aikának, amikor a juharfa levelei vörösen izzó zubbonyba bújnak, és legszebb arcukat mutatják a bíborba öltöző japánkertek. Bár a vörös szín valóban hiányzott Ben szemének spektrumából, Aika a kettejüket összefűző, már-már tapintható szenvedélyt látta ilyen intenzív árnyalatban úszni, és szerelmükre ragasztotta tréfásan, titokban a momiji nevet.
A Sibuja negyed egyáltalán nem ébresztett benne nosztalgiát, kárpótolta érte Aikát a fenséges Times Square. Ugyanazok a neonfényreklámok öntötték rá az infót az óriáskivetítőkről, és legalább olyan tömeg hömpölygött a sugárutakon éjjel-nappal, mint odahaza. Egyedül Hacsiko szobrát nélkülözte fájó szívvel, és ha igazán gyötörte a honvágy, esténként megesett, hogy a hős kutya szellemének csaholását is hallani vélte. Csak akkor unatkozott, ha nem kísérte el Bent a fellépéseire. Nem kell folyton rajta csüggni, mint egy túlérett barack, neki is jár a kimenő. És milyen elánnal estek egymásnak aztán. Ben még át sem lépte a küszöböt, már a nyakába borult. Bizonyára ma este is így lesz! – Aika már cseresznyeszínű ajkán érezte a férfi leheletét és orrában a testéből kipárolgó, csábító vegyanyagokat, vállán Ben magabiztos érintését.
Csak még egy forró csókot, még egyet a feje búbjára, amivel betakarja, és Aikának álmában a japán alvilág démonaival sem kell megküzdeni. Nem háborgatják félelmetes kamik vagy Manato rémmeséje, amellyel gyerekkorában féltő szeretetből tömte.
Nem tesz látogatást Jomiba, hogy a halottak árnyékos földjén keresse meg Izanamit, akit a ráhulló árnyék varázsolt előtte láthatatlanná. Nem könyörög, azonnali visszatérését sürgetve a fényre, és Izanaminak sem kell magyarázkodnia, amiért már megízlelte az alvilág étkeit. Nem kell megígérnie, hogy ismét felszáll a földre, cserébe Aika sem fogta kézbe a fésűt, mellyel hosszú, ébenfekete haját tartotta feltűzve, nem gyújtotta meg, hogy fáklyaként lobogjon. Így aztán Ben egykor gyönyörű, kecses testét sem láthatta meg, melyet most kukacok és visszataszító alvilági lények kóstolgattak, s mely egészen átadta magát a rothadásnak.
Nem kellett elnyomnia a félelmét sem, de Aika álmában mégis fölsikoltott és futni kezdett vissza, vissza az életbe, hátrahagyva maga mögött a halott férfit, aki véres homlokával vette üldözőbe. Aika igazán a sikométól ijedt meg, akit Ben elfogására küldött, végül mégiscsak megesett a szíve rémült szeretőjén. Az alvilág démonához vágta fejdíszét, mely fekete szőlővé változott, majd Aika fésűje következett, mely dermedt bambuszrüggyé.
Ben levizelt egy fát, mely folyóvá dagadt, és elszakította őt az őt üldöző rémektől. Végül egy sziklával reteszelte el Jomi bejáratát. Hiába, a feszes kőtömbön is áttört, és utolérte Aika kísértetiesen törékeny hangja: – Ezer embert ölök meg, ha elhagysz! – fenyegetőzött. Mire Ben dölyfösen odavágta: – ezerötszázat nemzek helyette. – És Aika örökre a pokolban ragadt.
Bár Aika álmában szabadon cserélődtek a szerepek, Ben a japán mítoszban felismerte Orpheusz történetét. – De miért mindig velem végez? Perverz kis sorozatgyilkos – és a gondolat aljasságától kéjesen elmosolyodott. Szeretett volna segíteni Aikán és örökre megszabadítani őt a Manato által rátestált japán rémektől, de egy kósza homlokcsók nem bírt ekkora varázserővel.
Aikának ezúttal nélkülöznie is kellett. Bár a színpadon közel egy órája leeresztették a függönyt, aznap hiába leste az ajtót. Nem pattant föl, a szélben csak a hártyavékony falak rezzentek meg, melyekre az éjszaka sötétje pingált furcsa alakzatokat, melyek Aikát minduntalan apja kézírására emlékeztették.

                                                                                                                         (Folytatjuk)

Az örökölt családi mintákból nagyon nehéz kitörni, mondja Nagy Gerzson, akivel a Meddig él egy anya című új regénye kapcsán beszélgettünk a családon belüli kötelékek hatalmi viszonylatairól, a szeretetről és annak hiányáról, a felelősségérzetről – Rejtő Jenő és Mándy Iván említése mellett pedig még egy dél-amerikai utazásról is szó esett.