Az európai választások közeledtével óhatatlanul előtérbe kerülnek az Európai Unió jövőjével kapcsolatos kérdések, legfontosabbként és leegyszerűsítve úgy, mint a föderális Európa és a nemzetek szövetsége, avagy konföderális Európa közötti választás kényszere. Magyarországon ezt a vagy-vagy értelmezést erősítette, hogy a kétosztatú politikai szerkezethez jól hozzá lehetett rendelni: szuverenista kormány és Európa-párti ellenzék. Az ilyen leegyszerűsítés azonban, ahogy legtöbbször, ebben az esetben is félrevezető. Az volt korábban, és még inkább az egy harmadik erő színre lépése után.
A föderáció és a konföderáció közötti legalapvetőbb különbség az, hogy az első esetében nincs joguk a tagállamoknak kilépniük a szövetségből, a másodikban igen. Világpolitikai következményei voltak ennek a Szovjetunió széthullásakor. A tizenöt szövetségi állam mindegyike szuverén volt; Oroszország ezen belül egy föderatív állam volt. Az előbbieknek joguk volt függetlenné válni, az orosz föderációhoz tartozó „autonóm köztársaságoknak” nem, bár a 15 szuverén alany közül több országban a lakosság akár fele is orosz vagy legalábbis orosz nyelvű volt, egyes Oroszországhoz tartozó autonóm köztársaságokban jóval kevesebb.
Az Európai Unió esetében komoly formában nem vetődik föl, hogy olyan föderációvá alakuljon, amelyben az egyes államok elveszítik a szuverenitásnak ezt a legfőbb ismérvét. Ebben az értelemben nem valós az alternatíva.
Valós azonban az a kérdés, hogy az európai integráció folyamatában milyen területeken és milyen mértékben mondanak le döntési kompetenciájukról az egyes államok az Európai Unió javára; milyen ügyekben milyen jogosítványaik legyenek és milyen mechanizmus szerint működjenek az egyes testületek, intézmények, a konföderációt megtestesítő, az egyes államok vezetőiből álló Európai Tanács, illetve a föderatív jellegű Európai Bizottság, Európai Parlament és Európai Bíróság. Ebben az értelemben tény, hogy az ’50-es évektől folyik egy hullámzó küzdelem a nagyobb, illetve kisebb mértékű integráció hívei között. Ténylegesen így értelmezhető a szuverenisták és a föderalisták közötti vita.
Nem pusztán az a kérdés, hogy mekkora súlya van a konföderatív Európai Tanácsnak és mekkora a közös európai intézményeknek, „Brüsszelnek”. Legalább ennyire fontos az, hogy milyen területeken érvényesül a kisebb, illetve nagyobb fokú integráció. Innen nézve válik érthetővé, hogy miért különbözik olyannyira az Európai Unió az Amerikai Egyesült Államoktól. A kettő között egy legalább a XVII. századig visszakövethető karakteres különbség mutatkozik meg az angolszász és a francia kultúra jellege, szemléletmódja, világszemlélete között. Az empirista angol szellem társadalomfilozófiai, jogi, politikai gondolkodásában a konkrét valóságból indul ki, a francia elvont eszmékből, elvekből. Az angolra az induktív gondolkodás jellemző, a franciára a deduktív.
Az Amerikai Egyesült Államok az angol szellem terméke. Egy államként működik gazdasági téren, fel sem vetődik, hogy ne egyközpontú legyen a külpolitika, nem is beszélve a hadseregről. A tagállamok azonban nagyon önállóak a tág értelemben vett kultúra terén, belső jogrendjük meghatározásában. És ezért lehetséges, hogy egészen eltérően szabályozzák például a halálos ítélet kérdését, a családjogot stb. Természetes, hogy óriási különbségek vannak a keleti part és a déli, nagyon vallásos államok, vagy Texas és Kalifornia között.
Az Európai Unióban szinte fordított a helyzet. Csak kezdeményei vannak egységes külpolitikának, hadseregnek, ugyanakkor erőteljes a kulturális, szimbolikus területen való központosítás szándéka. Mert az EU-t erőteljesen meghatározza a francia szemléletmód. Érthető, hiszen a II. világháború után Németország és Olaszország vesztesekként ültek asztalhoz, Nagy-Britannia nem volt része a közös európai projektnek - Franciaország többször is megvétózta fölvételét. Az angolok kicsit mindig idegennek érezték magukat Brüsszelben. Sokáig brit alkalmazottakat is alig lehetett találni az európai intézményeknél. Ez az idegenség és bizalmatlanság is hozzájárult a Brexithez.
Az erőteljes francia jelleg azután is érvényesült, hogy a de gaulle-i időszak után, amelyik egy francia dominanciájú Európát képzelt el, gazdasági erejénél fogva egyre fontosabbá vált Németország, és kialakult egy német-francia tengely. A francia központosító és azt kulturális, szimbolikus téren érvényesíteni akaró szemléletmód ellensúlyozásának lehetőségét csökkentette a Brexit is.
Mindezek a tényezők érthetővé és indokolttá teszik a közép-és kelet-európai tagállamok részéről a szuverenitás hangsúlyozását. A politika természetéből fakad, hogy az erősebb dominálni akar, a gyengébb pedig védekezik ezzel szemben. Ezt fokozza, ha olyan területekről van szó, amelyek különösen érzékenyek a gyengébb fél számára. Ezen az elvi szinten van létjogosultsága a magyar szuverenista politikának.
A politikai valóság ma mégis egész más. Miközben a nyilatkozatok szintjén a jelenlegi kormány, úgymond, a sajátos magyar érdekeket, életmódot, értékeket védelmezi, ténylegesen a maga korrupt, oligarchikus, a jogállamot kiüresítő hatalmát akarja érinthetetlenné tenni. Ez pedig éppen az ellenkező következményekkel jár az európai politikában, mint ami elvileg a célja lenne.
Az Európai Unió megerősítése, önálló nemzetközi tényezővé tétele az összes tagállam érdeke. Európa ma gyengébb nemzetközileg, mint amit gazdasági ereje indokolna. Ez természetesen visszahat a gazdasági életre is, és azzal a veszéllyel fenyeget, hogy Európa végképp lemarad a nagy világgazdasági erők versenyében.
Az a zsarolási politika, amelyet Orbán Viktor évek óta folytat az EU-ban, a vétók sorozata ezért súlyos, közös európai érdekeket veszélyeztet. Ennek az a következménye, hogy Európa egyre inkább rákényszerül arra, hogy ennek a rombolásnak elejét vegye. Részben önvédelemként kénytelen erőltetni az integrációt.
Az orbáni zsarolás következménye a tagállami szuverenitás visszaszorítására irányuló törekvés olyan téren is, ahol nem lenne szükséges. Az elvileg helyes cél így az ellenkezőjébe fordul: csökkenti a szuverenitást.
Amikor egymásnak esett a szovjet és a kínai kommunista párt, Veres Péter, a szarkazmustól nem éppen mentes népi író és parasztpárti politikus, ezt úgy kommentálta, hogy „a szovjet és kínai elvtársak vitájában a szovjet elvtársaknak van igazuk – de ezt ők nem tudják”. Mintha valami hasonlóval lenne dolgunk most.
A szerző teológus-filozófus, a Határon Túli Magyarok Hivatala volt elnökhelyettese.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.