Ukrajnában gyógymód lett a színház

Beszélnek a háborúról a színpadon?

Bohdan Beniuk: Persze. Van például egy előadásunk (Komédiások), ami a Donyecki, Luhanszki, Mariupoli színészekről szól. Arról, hogy hogyan sikerül túlélniük, tovább dolgoznak-e, mit gondolnak a mai helyzetről. Harkivban az invázió előtt rengeteg színház működött. Sok barátom dolgozott ott színészként. Nemrégiben felhívtak, és megkérdezték: hány előadásotok van havonta? És én elmondtam, hogy mindennap teltházakkal játszunk két színpadon heti hat napon, ami nem egyedi, mert Kijev minden színházában (közel 120 színház, társulat játszik városszerte – a szerk.) ez a helyzet. Ők erre elsírták magukat, és azt mondták: „Úgy hiányzik az a szó, hogy próba. Mi itt erről csak álmodunk. Azt a szót, hogy előadás, már ki sem merjük mondani. Ha legalább csak próbálhatnánk!” Ez adta az előadás ötletét. Mert ott most tényleg minden leállt, és az egyetlen színház, ahol továbbra is vannak előadások, az a bábszínház, amelyik a föld alá költözött.

2022-ben Kijevben is leállt a színház. Tényleg nem látták, hogy ez lesz?

Okszana Palanicska: Nem hittük el. Persze hallottunk mi is a csapatösszevonásokról a határon, de semmi értelme nem volt. Hogy micsoda? Egy háború a XXI. században? Én éppen otthon voltam február 24-én. Mivel nagyon közel lakom a központi repülőtérhez, lövéseket hallottam. Egész nap csörgött a telefonom, a színészeink hívtak, és mindenki ugyanazt kérdezte: most mi lesz? Játszunk vagy nem játszunk?

BB: Az egész színházi élet leállt. Három hónapig nem történt semmi. Majd május vége felé megkaptuk a szükséges engedélyeket, hogy újra nyithassuk a színházainkat. Először csak annyi volt a célunk, hogy újra beindítsuk a gépezetet. Ami persze nehezebbnek bizonyult, mint gondoltuk, hiszen nagyon sokan elhagyták Kijevet.

OP: Amikor május első napjaiban először jöttem be Kijevbe, nem ismertem rá a városra. Egyáltalán nem voltak emberek az utcán, minden be volt zárva, homokzsákok mindenütt. 500 méterenként ellenőrzőpontokon nézték át az iratainkat. Eleinte arra sem volt pénzünk, hogy fizetést adjunk a színészeknek, hiszen a többhavi jegybevétel kiesés teljesen lenullázott bennünket. Bevontuk hát őket a döntésbe és feltettük nekik a kérdést: „Mi legyen? Játsszunk, vagy maradjunk zárva?” Mindenki az újraindulás mellett döntött, és az első időkben önkéntesként dolgoztak. A hangmérnökünk taxizásból kereste a pénzét két előadás között, a színészek pincérnek mentek az újranyíló éttermekbe. Azt egyáltalán nem tudtuk, hogy lesz-e nézőnk. Amikor az első előadásunk jegyeit feltettük az internetre, csak ültünk ott a képernyő előtt, és vártunk. Majd, amikor az első elkelt, óriási volt az ünneplés. Hiszen maga volt a csoda, hogy van valaki, aki színházba akar jönni! Két nap alatt megvolt az első teltházunk.

BB: Ott, abban a pillanatban el sem tudtuk képzelni, hogy Ukrajnában ilyen robbanásszerű népszerűségre tehet szert a színház, mint amilyen ma, amikor szinte minden egyes előadásra két hónapra előre elkelnek a jegyek. A színház egyfajta gyógymód lett az emberek számára. A pszichológiai menekülés egy másik formája, ami legalább egy kis időre felejtést hoz. Ahol végre kikapcsolhatnak, és feloldódhatnak a robbantások, gyászhírek, riadók nyomasztó feszültsége alól.

És mi a helyzet a légiriadókkal? Hiszen látom, hogy az utca embere már nem fut minden egyes riasztáskor az óvóhelyekre. Miközben ha előadás közben van légiriadó, akkor azt le kell állítani.

OP: Nagyon szigorú rendelkezések kötnek bennünket, nem tehetjük meg, hogy ezeket nem vesszük komolyan. Magánemberként én magam sem megyek azonnal óvóhelyre vagy azért, mert nincs a közvetlen közelemben, vagy azért, mert nem tudok ennyiszer megállni a napomban. A legfőbb szabály, amit szem előtt kell tartani, az a két fal szabály. Azaz, hogy mindig legyen riadókor közted és a külvilág között két fal, hogy adott esetben a második megvédhessen. Persze a differenciált riasztórendszernek köszönhetően mindig látjuk előre az applikációinkon, hogy mi az, ami közelít, és így el tudjuk dönteni, mennyire komoly a dolog. Mostanra már mindannyian szakértők vagyunk. De ez csak akkor van így, ha a saját biztonságunkért felelünk. Nem akkor, amikor egy ház tele van emberekkel. Akkor nem számít, mi jön, azonnal mindenkit le kell terelni az óvóhelyre.

A nézők elfogadják ezt?

OP: Néha nem tetszik nekik, de többnyire persze megértik. Meg aztán a színházban minden alkalom különleges, ahol mégiscsak sokkal élőbb a kapcsolat a nézőkkel. Van, hogy néha a színészek hallják meg elsőként a szirénákat, és mintha csak a darab szövege lenne azt mondják: "Ó, elnézést a kellemetlenségért, jöjjenek, találkozzunk öt perc múlva az óvóhelyen!". És a nézők ennek még talán jobban is örülnek, mintha egyben végigment volna az előadás, mert ilyenkor a színészek leülnek közéjük, beszélgetnek velük. Fel kellett arra is készülnünk, hogy mit teszünk áramkimaradáskor. Eleinte csak egy kis generátorunk volt, ami alig 2-3 reflektort tudott működtetni. Gondoljon bele, milyen az, amikor megy egy nagyszínpadi előadás, és egyszer csak minden leáll, és sötét lesz! Pályáztunk hát, és a megnyert pénzből vettünk még két generátort, majd kidolgoztunk egy vicces tervet arra, hogy hogyan és mikor kell egyikről a másikra váltani, hogy minél tovább legyen áramunk.

Hogyan birkóznak meg a férfi színészek hiányával?

BB: Öt vezető férfi színészünk csatlakozott a fegyveres erőkhöz. A legnagyobb főszerepeket ők játszották. Sajnos egyiküket nemrégen elvesztettük. Amikor megosztották velem az elhatározásukat, annyit tudtam csak tenni, hogy felálltam, és meghajoltam előttük. Hazafias döntésük óriási példa mindannyiunk számára. Az állásuk természetesen megmarad és visszavárjuk őket. Addig pedig jönnek a fiatal, 25 év alatti friss diplomások, színművészetisek (a hadkötelességi korhatár 25 év – a szerk.) és ők segítenek nekünk tovább vinni az előadásokat. Megtanultunk alkalmazkodni.

Hogyan hat a háború a színházak pénzügyi helyzetére?

BB: Meglepő módon a kormány a háború ellenére sem állította le a támogatások folyósítását. Ám mivel a szubvenciónk kizárólag a béreket fedezi, és az összes többi fenntartási költségünket magunknak kell előállítanunk a jegybevételeinkből, nagy nehézségeink voltak az újrainduláskor. Az a felsőbb döntés született hát, hogy továbbra is megkapjuk mindazoknak a bérét, akik közvetlenül az invázió után elhagyták a várost, és külföldre, vagy az ország nyugati részébe mentek, hogy abból gazdálkodjuk ki eleinte a számláinkat. Az itt maradottak pedig szintén odaadták a fizetésük egy részét, hogy anyagilag támogassanak bennünket a mindennapi kiadásaiban. Tehát alapvetően a dolgozók mentették meg a színházat.

Az orosz nyelv és az orosz nyelvű szerzők betiltása további terheket rótt a repertoárra, ha jól sejtem.

BB: Igen, miközben az átállás folyamata meglepően simán zajlott. Talán azért, mert a döntés már mindenkiben ott volt, és csak a megfelelő pillanatra várt. Az pedig most jött el. Én nem szívesen mondom azt, hogy: töröltük. Inkább csak eltávolítottuk egy időre, mert megértettük, hogy ez a nagyon barátságosnak és nyitottnak mondott orosz kultúra nem volt más, mint a politikai terjeszkedés egy másik eszköze. Itt van például szemben a színházunkkal Bulgakov szülőháza és benne a múzeum. Nyitva tart, mert Bulgakovot nem törölhetjük el, hiszen ez a kultúránk része, akár tetszik, akár nem. Ennek ellenére még mindig vannak emberek, akik időről időre vörös festékkel dobálják meg a mellszobrát. Mintha vérrel szórnák be. Ez is egy jel arra, hogy még várnunk kell. Remélhetőleg majd idővel újra visszajöhet, de már egy teljesen más módon. Persze a váltásnak van egy előnye is: egészen új ablakok nyíltak meg előttünk az európai és a világkultúra irányába. Mint Richard Nelson esetében is. Csodálatos munkája arra készteti a közönséget, hogy valóban figyeljen, és a saját lelkékbe nézzen. A darab (Beszélgetések Tusculumban) Kr. e. 45-ben játszódik, ami mi tagadás elég messze esik a mai kortól. Miközben, ha félretesszük azt, hogy Brutus és Cicero a főszereplői, akkor látunk egy maihoz nagyon is hasonlatos világot, ahol az emberek egy megalomán diktátor (Cézár) túlkapásaitól és megalázásától szenvednek, és beszélgetéseikben keresik a kiutat. Én magam is átéltem a saját életemben három ilyen sorsfordító beszélgetést. 

Melyek voltak ezek?

Az első 2004-ben, az úgynevezett „narancsos forradalom” idején. Amikor a tűntetők elözönlötték a Maidan teret megtudtuk, hogy az állambiztonsági szolgálat emberei parancsba kapták a tömeg bármi áron való szétoszlatását. Egy jó barátommal elmentünk a tábornokokhoz (ismertünk közülük néhányat), és könyörögtünk nekik, hogy ne tegyék ezt, hiszen a mi gyerekeink is a tüntetők között vannak! Az egyikük talán hajlott volna arra, amit kérünk, de a másik ragaszkodott a kapott parancshoz. A második beszélgetés 2014-ben történt, amikor a méltóság forradalma zajlott, ismét tömegek tüntettek a Majdan téren, és a Janukovics vezette, oroszok által támogatott kormány úgy döntött, hogy erőiket az embereket ellen vezénylik. A Franco Nemzeti Színház akkori igazgatójával, aki a tüntetés egyik vezetője is volt, és akivel mondhatni éjjel-nappal kint voltunk a téren, elmentünk Janukovicshoz és az embereihez, és megkértük őket, hogy tegyenek le a tervükről, de sajnos nem hallgattak ránk. A harmadikat pedig itt, most éljük. Amit Richard színpadra állított, az maga a megérzés. Az, amikor az orroddal érzed a változás szagát.

És mit mond az orra, mi jön?

Hogy mi jön, az nagyban függ attól, hogy mi fog történni az ukrajnai fronton. Ez pedig annak a függvénye, hogy mit tesz az EU és az USA, hogy mi lesz az amerikai elnökválasztás eredménye, hogyan alakulnak a dolgok Grúziában, mi lesz Magyarországgal. Nyilván, ha nem kapunk fegyvereket, és semmilyen támogatást, akkor Oroszország egy nagyot lép, eltapos bennünket, és az Európai Unió határáig hatol. Ez az egyetlen lehetséges vég abban az esetben, ha a beszélgetéseink ezúttal is eredménytelenek lesznek.