Talán csak személyes tapasztalat, hogy az osztálytalálkozók közül az érettségihez kapcsolódókat tartjuk a legfontosabbnak. Mellette eltörpülnek az általános iskolai, illetve főiskolai, valamint egyetemi évfolyam-találkozók. Utóbbin jártam most szombaton. Időutazás volt a javából.
Harminckét éve, 1992-ben vehettük kezünkbe államvizsga-papírjainkat egy meglehetősen fapados ünnepségen egy szegedi közintézmény nagytermében, mert akkoriban az egyetemnek nem volt olyan épülete – leszámítva a rektori hivatalt –, amely alkalmas lett volna ilyenfajta ceremóniára. Talán a semminél is kevesebbet állítok, ha megfogalmazom: átmeneti években jártunk az akkor még a költőről elnevezett univerzitásba. Az idők másságát már az is jelezte, hogy a leendő egyetemista fiúk egyéves sorkatonai szolgálat után iratozhattak be 1987-ben a szegedi egyetemre. Senki nem sejtette ekkor, hogy karnyújtásnyi közelségre állunk az utóbb rendszerváltásnak elnevezett történelmi eseménytől, melynek közeledtét magunk is siettettünk azzal, hogy a bölcsészkaron 1989-ben sztrájkot hirdetettünk olyan célokat megfogalmazva, hogy váljon szabaddá a tanár- és a szemináriumvál(asz)tás és száműzzék a tanulandók listájából az ideológiai tantárgyakat.
Bármilyen rokonszenvesek is voltak a törekvések, egy roppant kellemetlen következménnyel mégis szembe kellett nézni.
Szétvertük a karon a csoportrendszert, ami addig osztályszerűen működtette a diákközösségeket. Ez a hallgatók olyanfajta atomizálódásával járt együtt, amelyben kevesen érezték jól magukat.
Már akkor kezdtük megtanulni, hogy a szabadságnak ára is van – írom le, tudva, hogy ez nem utólagos okosodás. Bizonyára ennek a „szétszóratásnak” is szerepe lehetett abban, hogy harminckét évig nem jutott eszébe senkinek közülünk, hogy évfolyam-találkozót szervezzen. A harmadik évfolyammal éppen a közösségi élmény illant el egyetemi életünkből.
Az elmúlt évtizedekben sokan megkérdezték, annak idején miért a bölcsészkarra adtam be jelentkezésemet. Erre meggyőződéssel felelhettem, azért, mert az itt tanított tantárgyak érdekeltek. Gyakorlatiasan hozzátettem: 1985-ben nem lehetett előre látni, hogyan változik a világ, és hogy kenyérkereső foglalkozásnak nem épp a legjobb választás a bölcsészdiploma megcélzása. Mindez arról is eszembe jut, hogy egykori diáktársaim többség nem maradt a tanári pályán. Az életutakat megismerve az is megerősítést nyert, hogy a bölcsészképzés sok mindenre felkészít. Magyar-történelem szakos diplomával a kézben, plusz az ehhez tartozó szemlélettel és észjárással szinte bármit képes megtanulni az ember.
Végigjártuk a bölcsészkar Egyetem utcai épületét. Mérete, és a ránk zúduló emlékek miatt nem volt rövid ez a séta. A szigorlatokon, kollokviumokon és szemináriumokon történteket idéztük fel, szóba hozva megannyi oktatónk nevét, alakját, mondását, szigorát vagy éppen engedékenységét. Sokan közülük halottak, de egykori dolgozószobáikról nem vették le a névtáblát, a falakon fényképek őrzik emléküket.
Harminckét évünk nekünk is elszelelt...