És képzelje csak el az olvasó, egyszer még e sorok szerzőjének is sikerült a lap hasábjain megjelennie, méghozzá az első oldalán. Ezt igazán nem dicsekvésképpen írom, bár – mint a továbbiakból kiderül – szégyellnem sem kell.
De kezdjük az elején. Valamikor a ’60-as évek első felében, egy szép napon a Magyar Rádió hírszerkesztőségében álló íróasztalomon megcsendült a telefon. Igor barátom, egykori társam a leningrádi diákszállón, ahol hatan (vagy talán heten?) laktunk egy szobában, hívott azzal, hogy megalakult az APN (Agentszvo Pecsatyi Novosztyi, vagyis a Hírek Sajtóügynökség), ahol ő most dolgozik, és felajánlotta, legyek a magyarországi tudósítójuk. Azt kérték tőlem, hogy hetenként egyszer-kétszer küldjek tudósításokat, színes híreket, elsősorban a magyar gazdasági és kulturális életről. Ezek az anyagaim – tájékoztatott Igor – bekerülnek egy olyan, naponta megjelenő sokszorosított bulletinbe, amelyet megküldenek valamennyi (tehát központi, köztársasági, területi, járási, egyetemi, üzemi stb.) szovjet újságnak, azok pedig szabadon vehetnek át belőle bármit, amit érdekesnek ítélnek. De a szerkesztőség azt is fontosnak tartja, hogy neves magyar személyiségek publikálják náluk az írásaikat. Az én feladatom itt az lesz, hogy – amint azt a szovjet újságírózsargonban nevezték – szervezzek ilyen cikkeket.
Ráálltam a megtisztelő ajánlatra. Voltak olyan tudósításaim, amelyeket több tucat, persze vidéki újság és üzemi lap is átvett azzal a felvezetéssel, hogy „I. Kulcsar, az APN budapesti tudósítója jelenti”. Be kell azonban vallanom, a magyar dolgozók munkasikereiről szóló írásaim bizonyára kevéssé érdekelték az épülő kommunizmus országának sajtótermékeit, ezért nemigen csaptak le ezekre a tudósításaimra. Az ilyen témákat kedvelő, sok millió példányban megjelenő országos lapoknak – a Pravdának, az Izvesztyijának, a Trudnak – pedig saját tudósítójuk volt Budapesten, ezért ha a magyar sztahanovisták vállalásairól kívántak beszámolni, nem szorultak az APN tudósítójára. Ha viszont például új magyar filmekről tudósítottam (a szovjet nézők imádták a Mágnás Miskát, és általában a náluk hiánycikkszámba menő filmvígjátékokat), az erről szóló írásaimat nem egyszer 30-40 helyi újság is átvette. A rekordom 872(!) volt: ennyi szerkesztőség vélte úgy, hogy olvasóikat érdekelné az a dohányzásról való leszoktatást célzó eljárás, amelyet egy magyar orvos dolgozott ki.
Nem tagadom, erre büszke voltam. Noha akkor már jó ideje működtem a sajtóban, egészen biztos, hogy addigi publikációim száma összesen sem közelítette meg a 872-t. Több esetben azonban éppenséggel szégyenkeznem kellett az APN kőnyomatosában (azaz a már említett sokszorosított kiadványában) megjelent írásaimban szereplő hibák miatt, jóllehet nem én tehettem róluk. Egy Lenin-évforduló előtt a szerkesztőség megkért: készítsek interjút egy olyan magyar veteránnal, aki ismerte Lenint. Orosz Nándort, a Párttörténeti Intézet igazgatóját kértem meg erre, aki nagy nehezen kötélnek állt. Csupán arra kért, hogy amikor az interjú megjelenik, juttassak el neki egy példányt. Erre természetesen igent mondtam, de azután mégsem teljesítettem az ígéretemet, mert szégyelltem magam. Méghozzá más helyett. Az APN kiadványában ugyanis Sándor jelent meg Nándor helyett. A magát mindentudónak hívő szerkesztő ugyanis „kijavította”, mivel úgy vélte, hogy rosszul betűztem le a nevet a gyorsírónak, vagy az tévedett, hiszen Petyefi óta így ismerjük ezt a magyar keresztnevet.
A moszkvai szerkesztő miatt égtem Fehér Kláránál is. Amikor egyszer egy magyar írótól kellett cikket kérnem, rá gondoltam, hiszen őt ismerték a szovjet olvasók, mivel nem egy műve jelent meg oroszul és ukránul. Amennyire emlékszem, a békéért vívott küzdelemről kellett kifejtenie álláspontját. Az eredetiben szerepelt az a fordulat, hogy „én, mint asszony…” A szerkesztő azonban nem bírta ki, hogy ezt ne toldja meg azzal a szovjet publicisztikában elcsépelt fordulattal, hogy „én, mint asszony és anya” (zsenscsina-maty), ami egyébként ordító tautológia, hiszen nyilvánvalóan nem lehet valaki anya, ha nem asszony. Nos, amikor ez megjelent, a bulletint megint csak nem mertem megmutatni a szerzőnek, akinek élete nagy bánata éppen az volt, hogy bár nagyon szeretett volna anya lenni, ez nem adatott meg neki.
És végül arról, hogyan kerültem a Pravda első oldalára. Ez abszolút precedens nélküli sajtóesemény volt, mivel a kötelező talmud szerepét betöltő szovjet pártlap, amelynek, mint említettem, világszerte saját tudósítói voltak, nem szorult arra, hogy az APN-től vegyen át anyagokat. Történt, hogy valamikor 1964 nyarán interjút készítettem a Magyar Olaj- és Gázipari Tröszt (ha jól emlékszem, ez volt az óriásvállalat neve) vezérigazgatójával az épülő Barátság olajvezetékről, amely elkészülte után Szibéria fekete aranyát fogja Magyarországra továbbítani. Búcsúzáskor megkértem a vezért, hogy egy-két nappal a vezeték üzembe helyezése előtt szólasson oda nekem telefonon, le ne maradjak a szovjet olvasókat is érdeklő eseményről. Már csaknem bizonyos voltam benne, hogy megfeledkezett az ígéretéről, amikor 1964. október 14-én déltájban személyesen hívott fel, hogy közölje: a szovjet kőolaj egy órával azelőtt megérkezett Százhalombattára, a finomítóba, és a vezeték magyar szakaszát másnap ünnepélyesen felavatják. Én erre kanyarítottam egy tizenöt soros tudósítást a jeles eseményről és lediktáltam a moszkvai gyorsírónőnek.
Késő délután, amikor a munkaidőm végeztével hazaértem, a feleségemen kívül Vlagyimir Geraszimov várt a lakásunkban. Vologya régi barátom volt. Tíz évvel azelőtt történetesen mindketten Barnaulban, az Altajszkaja Pravda szerkesztőségében voltunk egyidejűleg nyári szakmai gyakorlaton, ő mint a moszkvai, én mint a leningrádi egyetem újságíró szakának hallgatója. Geraszimov később a Pravdához került, Magyarországra szakosodott, és akkor már jó egy éve Budapestről tudósította a lapját.
Most rá sem ismertem, annyira feldúltnak látszott.
„István, attól tartok, valamit nagyon félreértettél” – támadt nekem a barátom rendkívül izgatottan. „–Engem most hívtak a szerkesztőségemből, azzal, hogy az APN közölte a tudósításodat a szovjet kőolaj Magyarországra érkezéséről, én pedig lemaradtam az eseményről. Hiába mondtam, hogy itt valami nem stimmel, mert az MTI egy szót sem közölt erről, szörnyen lehordtak. Hozd rendbe a dolgot, amíg nem késő, vond vissza a tudósításodat!”
Én a kifakadást teljesen nyugodtan fogadtam, mivel az információt személyesen a lehető legkompetensebb személytől kaptam, tehát nem lehetett szó tévedésről, félreértésről. Mint utóbb kiderült, az itthoni „sajtóterv” azt irányozta elő, hogy a szovjet kőolaj érkezéséről másnap, az ünnepélyes avatáskor adnak majd hírt és ennek megfelelően instruálták az MTI-t is. Geraszimov még idegesebben elrohant és elkezdett telefonálgatni, de mire meggyőződött arról, hogy a kőolaj valóban megérkezett Százhalombattára, és leadta erről szóló tudósítását, a Pravdánál (ahol közben a szovjet olajosoknál ellenőrizték, hogy az APN-anyagban foglaltak megfelelnek a valóságnak) bekövetkezett a lapzárta és jobb híján kénytelenek voltak az én tudósításommal beérni.
Így történt, hogy a Pravda – egész történetében először és utoljára – egy olyan cikket közölt, amely előtt forrásként „az APN budapesti tudósítója, I. Kulcsar” volt feltüntetve.