Spanyolország legjobbjai 1964-ben arany-, 1984-ben ezüstérmet nyertek az Eb-n, majd 2008-ban a példátlan felsőbbrendűség időszakába léptek. Luís Aragonés szakvezető, aki játékosként az Atlético Madrid BEK-döntős középpályása volt, átvette minden idők legjobb Barcelonájának végtelen labdabirtokláson alapuló, technikás, rövid passzos játékát. A stílus addig távol állt tőle, de meglátta: ez alkalmas arra, hogy a futball új dimenzióba emelkedjen.
A tiki-taka aratott, és Aragonés azt is meg merte tenni, hogy kihagyja a keretből Raúlt, a Real Madrid ikonikus vezéralakját. Majd az első Eb-meccs, az oroszok elleni 4-1 után a spanyol sajtóban az jelent meg: „Ki beszél már Raúlról?”
A bőségre jellemző: Sergio Ramos jobb-bekket játszott, Xabi Alonso és Cazorla csere volt, ahogyan a fenséges Fabregas is addig, amíg David Villa az elődöntő előtt meg nem sérült. A kezdő tizenegy így festett: Casillas – Sergio Ramos, Puyol, Marchena, Capdevila – David Silva, Marcos Senna, Xavi, Iniesta – Fernando Torres, David Villa.
A döntőt Németország válogatottjával vívta az együttes Bécsben. (A kontinenstornát Ausztriában és Svájcban rendezték, a holland szurkolók átmenetileg megkétszerezték Bern lakosságát. De – a szépséges főváros frusztrált polgárainak nem kis megkönnyebbülésére – a negyeddöntőben az oroszok hazaküldték őket.)
A Práterban a csúcstalálkozó 1-0-s spanyol győzelemmel ért véget, a gólt Fernando Torres lőtte. A csatár ezzel folytatta különleges sorozatát: az U17-esek 2001-es Eb-döntőjében (a franciák ellen), majd az U19-esek 2002-es aranytalálkozóján (szintén a németekkel szemben) ugyancsak a mérkőzés egyetlen gólját szerezte.
A dicshimnuszok nem csupán róla szóltak. „Spanyolország meghódította Európát” – írta az El Mundo. „A spanyolok örök vesztesekként érkeztek az Eb-re, és sugárzó győztesekként távoztak” – jelentette a Der Tagesspiegel. „Két év múlva a világbajnokságra is az aranyért megyünk!” – mondta a bravúrosan beugró Fabregas.
Az Európa-bajnokcsapatot köszöntő madridi fiestán a cserekapus Pepe Reina konferált; Xavit a spanyol futball Humphrey Bogartjának, Puyolt Tarzannak, David Silvát Maradonának nevezte.
Elhanyagolható különbség, hogy Bogart a folyón, Xavi a szárazföldön ment felfelé.
A magyar válogatott meg akkorát zuhant, amekkorát sosem. Sikerült leküzdenie magát a selejtezőcsoport hatodik helyére úgy, hogy még a hetedik helyezett, tök utolsó máltai csapattól is kikapott 2-1-re. Pedig az együttes tele volt légióssal, az egyetlen „hazai” futballista, a honosított Leandro is csak azért játszott, mert Lőw (Hoffenheim) megsérült. Bozsik Péter szakkommentátor szövetségi kapitány kezdő csapatának összeállítása ez volt: Király (Crystal Palace) – Fehér Csaba (Eindhoven), Juhász (Anderlecht), Vanczák (St. Truiden), Leandro (Debrecen) – Gera (West Bromwich), Dárdai (Hertha), Tóth Balázs (Malatyaspor), Huszti (Hannover) – Szabics (Mainz), Torghelle (Crystal Palace).
Égés a hatodikon…
Spanyolország együttese viszont szárnyalt. Ahogyan Fabregas előrevetítette, 2010-ben – már Vicente del Bosque irányításával – elhódította a világbajnoki címet, és 2012-ben toronymagas esélyesként érkezett az első keleti Eb-re, amelyet Lengyelország és Ukrajna rendezett meg.
Nem volt benne sok köszönet. Az árakat úgy felverték, hogy az ukrajnai elődöntőre és döntőre 2100 euró volt egy szoba három napra egy olyan szállodában, amely máskor 210 euróért volt kivehető 72 órára. Varsóban meg munkásszállást alakítottak át hotellé, és napi 350 eurót kértek egy éjszakára.
Ehhez járult, hogy a lengyel–orosz meccs előtt borzalmas lengyel brigádok támadtak egy hídon a mérkőzésre érkező orosz szurkolókra, 140 ember megsérült, 184-et előállítottak. Hanna Gronkiewicz-Waltz, Varsó polgármestere elnézést kért minden vendégtől a lengyel brigantik gyalázatos fellépése miatt.
A spanyol szövetség a futballra koncentrált: bejelentette, hogy újabb diadal esetén 300 ezer euró üti a játékosok markát, 86 ezerrel több, mint amennyit 2008-ban kaptak. Fabregas ezúttal árnyék centert játszott, a rendszerint a Casillas – Arbeloa, Piqué, Sergio Ramos, Jordi Alba – David Silva, Xavi, Busquets, Xabi Alonso, Iniesta – Fabregas összetételben futballozó címvédő meg egész Európát zavarba ejtően futballozott.
Megannyi nagy vb- és Eb-meccset láttam a helyszínen, ám a legnagyobb élményeim egyike volt az a játék, amelynek nyomán a félkész gdanski stadionban megalakult az Ireland Yard (Spanyolország–Írország 4-0).
Amúgy a döntő is 4-0-val zárult, ez a valaha volt legnagyobb különbségű győzelem az Európa-bajnokságok csúcstalálkozóján. A súlyos vereséget Kijevben az olaszok szenvedték el, de nem kellett szégyenkezniük, hiszen a spanyol csapat sorozatban a huszadik tétmérkőzésén maradt veretlen, és a nagy tornák – Eb, vb – egyenes kieséses szakaszában szériában a tizedik találkozóját vívta kapott gól nélkül (8 győzelem, 2 döntetlen, 14-0).
A 2010-es vb-finalista Hollandia ellenkező utat járt be: pont nélkül zárta az Európa-bajnokságot. A selejtezőben viszont 9-3-at (4-0, 5-3) ért el az ezúttal a harmadik helyen kikötő magyar csapattal szemben, amely az Eb-mezőny felduzzasztásáig nem sok vizet zavart, ellentétben Kassai Viktorral és ifjabb Vad Istvánna. A két játékvezető ugyanis fókuszba került, amikor elnézte, hogy az angol John Terry a gólvonalon belülről húzza ki a honosított ukrán – eredetileg szerb – Marko Dević labdáját. A britek 1-0-ra nyertek, és a meccsnek két vesztese volt: Ukrajna válogatottja, valamint Magyarország bírópárosa.
Persze kinek mi fáj: a Vecernji List című horvát újság Wolfgang Starkot, a civilben bankpénztáros német játékvezetőt nevezte „arrogáns tolvajnak” a spanyoloktól elszenvedett 1-0-s vereség után...
