Elsősorban persze azt, vajon a Magyar Péter-féle „június 8-án nem leszünk annyira békések” roadshow kiket győzött meg jobban, a kiábrándult fideszeseket – már ha egyáltalán vannak, legutóbb a Kuala Lumpur-i állatkertben született egy –, avagy az amúgy is vadon élő és kiszámíthatatlan mozgású ellenzékieket.
A propaganda is rákapcsolt, Magyar (Gulyás Gergely nem túl eredeti eposzi jelzőjével Poloska) Péter kommentelői már a Robert Fico elleni merénylet legfőbb utólagos eszmei támogatói, hiszen annak is csak ők örülnének, ha valaki netalántán Orbán Viktort venné célba. Egészséges ember persze senki halálát nem kívánja, de ilyen betegek ezek a propagandisták, és még terjesztik is az elmebajt, úgy lökődik ki belőlük, mint a már megidézett bogárból a formaldehid. Meg is jelentek sorra a kormánymédiában a beszámolók az egyre radikalizálódó szélsőbaloldalról, akik, mint tudjuk, itthon is ártatlan emberekre támadtak, de hát mit csináljunk velük, „tegyük ki a Hősök terének a közepébe, és mutassuk meg, hogy ez Európa jövője?” – idéztük Szijjártó Pétertől, akit a minap Londonban kérdeztek a nálunk bebörtönzött olasz antifás aktivistáról, és bizonyosan meglepte őket a Brüsszel alázatos szolgáihoz, akár a napi Csengetett, Mylord?-hoz szokott magyar füleknek és szemeknek kicsit sem meghökkentő válasz.
Félelemből és rettegésből persze sosem elég, ezt a majdnem-titokban Bácsalmáson kampányoló Németh Szilárd kimaxolta egy közeli atomháború víziójával, míg Lázár János Pestszentimrén háború- és Brüsszelezett
(belengetve a szavazóknak, hogy aki el akarja vinni onnét a vasutat, az „ki fog baszni magukkal”, vö. a Mandiner szerint „felmosta a padlót a gyurcsányista helyi városvezetővel”, aki már készülhet is az átadás-átvételre-he-he!). Mindeközben Őrsi Gergely borsófürtöt, harangvirágot és cickafarkot ültetett a Margit körúton, Soproni Tamás pedig korallberkenyét a Jókai téren – az utcai harcokra kukit pattogtató, erőszagimádó magyar szavazók ettől biztos befonják a hajukat, valamiért mégis ők a főváros talán legsikeresebb ellenzéki arcai, akiknek nem kell most hétrét görnyedni az újraválasztásukért. Pedig aligha náluk lakik a legtöbb nyámnyila hippi, akiket hidegen hagynak a háborús fenyegetések, melyeknek fölemlegetése ádáz csatatérré változtatja át még az eddig békés kampánymezőket is. A főváros egésze mindeközben enyhén tudathasadásos állapotban vekeng: ha Karácsony egyenlő Gyurcsány, akkor az egész „kampányát” csupán erre kicsúcsosító Szentkirályi Alexandra miért is nem akar vitázni vele?
Soros-migránsokkal feltöltött Európai Egyesült Államokat vizionált Kövér László egy szintén majdnem-titkos péceli kampányfórumon, majd sajnálkozott egy sort azon, hogy a hazaárulás már nem Btk. elleni vétség, sőt nincs is olyan tényállás, mely felérni képes azokhoz az ordas gaztettekhez, melyeket az ellenzéki politikusok (és megint csak nőket sorolt példaként) követnek el minálunk. „Aki pedig rájuk szavaz, az megérdemli. A demokrácia egy olyan virágoskert, ahol mindenki azt szagolja, amit szakít” – idézte költői metaforáját a Telex, mi pedig elképzeltük azt a kertet, amiben mondjuk a Fidesz–KDNP lenne a titánbuzogány, mely csupán néhány évente (mindig választások előtt) virágzik, amikor is rothadó húshoz hasonló „illata” odavonzza a beporzáshoz szükséges kis rovarokat. Ám a fallikusan kidudorodó virága csupán eddig a pár napig tart, aztán összeszottyad, marad a legalább 90 kilósra (csak??) felhízott, kisgömböcként pöffeszkedő, sötét gumója.
A növény persze nem tehet róla, hogy ezt az ironikus módját választotta a létezésnek, ahogy mi sem tehetünk sok mindent az ellen, hogy Vlagyimir Putyin megüzente a világnak Pekingből, Hszi Csin-Pinggel együtt védik az igazságosság elveit és a nemzetközi jogon alapuló demokratikus világrendet.
Még a dögvirág is eltörpül ekkora szellemi szellentés mellett, amit az emberi jogok első számú szuperhősei engedtek ki a kezeslábasukból. Csakhogy későn érkeztek a buliba, mert az igazi küzdelem a világ megmentéséért már rég folyik, mint azt G. Fodor Gábor Orbán kontra Soros című kötetének (mit könyvének, ódájának!) bemutatóján megtudták az egybegyűltek. Az abszurd performansz szereplői a szerző mellett Schmidt Mária és Stumpf István voltak, akik ekképp méltatták a művet:
A kötet egy epikus párbajt mutat be.
Vannak benne hősök, jók rosszak, vannak, akik fehérben harcolnak, vannak, akik feketében.
A két főszereplő között kibékíthetetlen az ellentét. A legfontosabb különbség, hogy Soros szerint a pénz minden, míg a miniszterelnök számára vannak az anyagi javaknál fontosabb dolgok is.
A könyv mindkét szereplővel igyekszik méltányos lenni, ugyanis mindkét személy rendkívül összetett és tiszteletre méltó.
Az epikus küzdelmet a migrációs válság váltotta ki. Kiderült, Soros milyen tervekkel rendelkezik Európa átalakítását illetően, kik az emberei, és miként áll össze a spekuláns hálózata. Orbánnak az volt a kiemelkedő szerepe, hogy leleplezte, ki is valójában Soros.
Miután Orbán hatalmas bátorsággal kihozta őt a fényre, Soros György rosszul lett, ugyanis az egész eddigi életműve a háttérben húzódott. Ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy milyen két erő áll szemben egymással, illetve mi Soros és Orbán valódi célja a világban.
A kötet írója szerint leginkább egy film forgatókönyvére hasonlít, egyes fejezetek olyanok, mintha Hollywoodban írták volna azokat. „Itt egy felcsúti srác, aki képes volt 25 évet várni, mire fel tudta venni a kesztyűt egy világbirodalom vezetőjével, és szerintem képes lesz a legkisebb királyfihoz hasonlóan legyőzni azt!” – mondta némi elfogódottsággal a szerző, aki szerint Orbán Viktor és Soros párharca lehetővé teszi azt, hogy a világban található konfliktusok mindenki számára egyszerűen érhetővé, világossá váljanak.
Köszönjük ezt az alapművet, úgy fogjuk forgatni, akár a Bibliát. A kormány már vagy tizenöt éve csak ezt olvassa, bár nekik biztos a képregényváltozat volt meg eddig, Rákay szuperproducer készülhet a megfilmesítésre.
