Georgi Dimitrov;

Egy bolgár vallomásai

Orwell világa

Emberirtásra emelte poharát Sztálin a bolsevik hatalomátvétel évfordulóján rendezett ünnepi fogadáson, 1937. november 7-én. Már zajlott a csisztka, éjszakánként fekete autók fékeztek a trockistának bélyegzettek lakásánál. Retteghettek a pártfunkcionáriusok, mert a Gazda ilyeneket mondott: „Minden ellenséget elpusztítunk, még ha régi bolsevik volt is, kiirtjuk rokonságát, családját. Mindenkit, aki tettekkel és gondolatban – igen, gondolatban – kezet emel a szocialista állam egységére, könyörtelenül megsemmisítünk.”

A vérfagyasztó pohárköszöntőre válaszul Georgi Dimitrov (1882–1949), a Komintern főtitkára buzgón megígérte, hogy a nemzetközi mozgalomban is érvényt szerez a diktátor akaratának. Addigra Kun Bélát már letartóztatták. Dübörgött a gyilkos gépezet, nagyüzemben folytak a koholt perek, kivégzések, deportálások. Százezreket nyeltek el a tömegsírok, börtönök és kényszermunkatáborok, mert „kártékony elem” sokféle volt: kulákok, bűnözők, prostituáltak, hajléktalanok.

A bolgár Dimitrov csodálta, félte és vakon szolgálta Sztálint. A Reichstag-perben tett vallomásával lett a mozgalom hőse, a nácik hamis vádjait megcáfolva – a brosúrák megfogalmazásával – vádlottból vádlóvá vált a lipcsei bíróságon. A fogságban kezdett naplót írni. Folytatta a felmentő ítélet után is, amikor Hitler békülékenységének jeléül a Szovjetunióba engedték (1934). A moszkvai pártvezetés tagjaként megörökítette, amit a diktátor szűk körben mondott, például a Bolsoj díszelőadásain vagy dácsai ivászatokon.

Naplója szintén vallomással ér fel. Elvtársai között Sztálin nem finomkodott, pláne berúgva. Úgy emlegette az ellenséget: férgek, paraziták, fekély. Dimitrovot ez nem zavarta, vagy ha mégis, arról bejegyzéseiben bölcsen hallgat. A naplót, ezt a sötét kordokumentumot évtizedekig lakat alatt őrizték a szófiai pártarchívumban. Jó okkal titkolták, már csak azért is, mert a finn háború kapcsán kiderül belőle, hogy hadifoglyok kiirtását fontolgatták 1940 elején ‒ a katyńi mészárlás előtt.

A háború után lassanként lejárt Dimitrov ideje, a Gazdának nem kellett többé. Bolgár miniszterelnökként végzeteset hibázott: balkáni föderációról tárgyalt Titóval, mielőtt a jugoszláv partizánvezért átminősítették „az imperialisták láncos kutyájává” (1948). Sorsa megpecsételődött. Neki nem rendeztek (újabb) kirakatpert, mint Rajknak vagy az albán Kocsi Dzodzénak. Az emeletről sem zuhant ki, ahogyan Prágában Jan Masaryk – róla a cseh fekete humor úgy tartja, udvarias öngyilkosként becsukta az ablakot maga mögött.

Dimitrov gyógykezelés közben halálozott el egy Moszkva környéki szanatóriumban, hivatalosan szívelégtelenség és májbántalmak következtében. Holtában a kommunista államvallás szentje lett, bebalzsamozott tetemének mauzóleumot emeltek Szófiában, és csak a rendszer bukása után temették el (1990). Az ekkor végzett laboratóriumi vizsgálat igazolta, hogy szervezetében kiugróan magas volt a higany koncentrációja. Senki sem lepődött meg igazán. Mérges zsarnok cinkosának lenni nem éppen életbiztosítás.