– Mi az, hogy hol voltam? Nem tartozom neked elszámolással! – Mintha élvezte volna, hogy kedvére kínozhatja a lányt.
– Egész éjjel vártalak!
– Igazán alhattál volna, bogaram! – kedélyesen elszórakozott Aika kétségbeesésén. Nem félt, hogy bűnbánó mosolya leleplezi.
– Alhattam is volna… – Aika annyira megszeppent Ben oroszlánüvöltésétől, nehezen találta meg az előző este gondosan csokorba gyűjtött szavakat. Lélegzethez is nehezen jutott.
A hatalmas üvegablakokon beáradó fény a parkettre vetítette sziluettjüket, távolról úgy festettek, mint a shakespeare-i némajátékok hirtelen megelevenedő hősei. Csak a padlón hadonászó árnyékok feleseltek egymással, a veszekedés egy középkori dráma csöndes koreográfiájává szelídült. Aika tényleg úgy érezte magát, mint Ophélia, tartott tőle, hogy lassan megőrül. De mindezt tartással és olyan higgadt megadással viselte, senki meg nem kérdőjelezte volna józanságát.
– Oké, oké, teljesen igazad van, szólhattam volna!
Aika kerekre tárta riadt bogárszemeit, kerek, rózsás ajkát is nyitva felejtette, kíváncsian leste a folytatást, Ben hová fog kilyukadni. Talál-e elfogadható indokot a távollétére.
– A srácokkal söröztünk, erősen belenyúlt a hajnalba, nem akartalak fölverni, kicsim!
– Ó, milyen figyelmes vagy! – Bár Aikától távol állt a cinizmus, ezúttal érezni lehetett a hangján a hitetlenséget.
– Spongyát rá! – Ben nem vette föl a labdát.
– Persze, persze, nem történt semmi! – Aika durcásan a padlóra szegte tekintetét. Mint egy kislány, akit a sarokba állítottak, és most azon töpreng, mit követett el, amivel kiérdemelte a súlyos büntetést.
Ben megragadta a karját, és ölelésbe húzta – gyerünk már, nézz rám, az istenit! –, aztán a szájára tapasztotta a száját, mint aki az összes levegőt bele akarja fojtani.
A kanapén szeretkeztek, a kihajtogatott újságok sem zavarták őket, bár némelyik a földre huppant az ölelkezés hevében. A rugók még sosem nyöszörögtek ilyen haragosan. A könyvjelzőként használt apró cédulák is szanaszét gurultak. Sebaj, majd összeszedem – gondolta Aika.
Máskor a lány jógaszőnyegén csinálták, persze csak Ben nevezte így a do-inhez szükséges fekvőalkalmatosságot. A jóleső nyújtózkodásokból és precíz légzőgyakorlatokból felépülő, öngyógyító mozgásformát reggelente végezte Aika. Ben szerint jobban hasonlított a baletthez, és valahányszor Aika mezítláb lábujjhegyre merészkedett, mindig azt képzelte, hogy repülni akar.
Talán a japán jógának köszönhette extrém hajlékonyságát, hogy olyan finoman tudott Ben ölébe hajolni, aztán hosszú percekig hintáztak egymásban, a mozgás ritmusa lassan felgyorsult, Ben produkált néhány kardszúrásszerű mozdulatot, felnyögött, hangja elvegyült Aika tempós szívverésével, aztán ernyedten dőltek egymás karjaiba, mint akik néhány perc eltéréssel egyszerre érték el a nirvánát.
Aika fölemelte delejes pilláját, úgy néztek egymásra, mint akik újjászülettek. Bár a fentről beáradó fény rávilágított pőreségükre, ők nem vették észre, hogy csupaszok. A lelküket most meztelenítették le egymás előtt, és örültek, hogy visszataláltak az elveszett paradicsomba.
– Nem láttad a farmerom? – Ben törte meg a pillanat varázsát és rángatta vissza Aikát a földre, aki négykézláb kezdte keresni az elhányt ruhadarabot. Feszes mellbimbóiról Bennek a gurulós cseresznyeszemek jutottak eszébe, melyeket a nap heve egész nyáron át érlelt. Szíve szerint rögvest megízlelte volna újra a tiltott gyümölcsöt. Vagy legalább belemarkolhatna! Aztán Aika is felkapta selyemkimonóját, Ben magára rángatta a farmert. Szokásos reggeli zöld teájukat kortyolgatták, amikor megcsörrent a telefon.
– Na mi az, nem veszed fel? – Az átdorbézolt éjszaka után Ben hallóidegeit bántotta a makacsul kitartott hangjelzés. Olyan éles, koponyába metsző hangja van – gondolta –, legszívesebben a falhoz vágnám.
Bent a csörgőkígyók védekezőmechanizmusára emlékeztette, amikor a fenyegetés észlelésekor lassan rázni kezdik a farkuk végén rejlő csörgőt, fokozatosan begyorsulnak, míg egy állandó, magas frekvenciájú hangot hoznak létre. A kígyó ellenfele azt hiszi, fokozatosan csökken a köztük feszülő távolság, és a veszélyforrás közvetlen közelében tartózkodik, holott az állat ekkor még több méterre helyezkedik el tőle. A biztonsági zóna megvédi, nehogy feleslegesen elpazarolja a mérgét.
A két szobán át kunkorgó barnás telefonzsinór küllemében is a texasi csörgőkígyókat idézte fel Ben emlékezetében. Igaz, az Afrikában őshonos gaboni vipera halálos méreginjekciójának az egész világon nincsen párja. A leghosszabb, öt és fél centis méregfogakkal rendelkezik.
– Biztosan az apám – rezzent össze Aika –, de, de, tüstént! – Engedelmesen az előszobába osont, és a fülére tapasztotta a kagylót.
Ben föllélegzett.
– Téged keresnek!
– Engem? – Ben megrökönyödött. – Kicsoda?
Aika kezével eltakarta a hallgatót, szélesen artikulálva a levegőbe suttogta: – A direktorod.
– Igen, értem, nem.
– Nem probléma, persze, megértem.
– Nem, nem, igazán ne csinálj belőle ügyet.
– Dehogy, miért venném a szívemre?
– Persze, nincs harag.
– Mit is mondtál, kinek adtad?
– Hirtelen nem ugrik be az arca.
– Annak a pojácának?... Nem, hallom, persze, itt vagyok! Itt vagyok, persze!
– Ja igen, megvan, aha, ja, ja, ja. Most már, hogy így mondod.
– Nincs harag, mondom, ne izgulj!
– Köszi, neked is.
– Csáó.
Aika csak Ben válaszaiból sejtette, nem túl rózsás a helyzet. Hallgatóznia sem kellett, hiszen a szobát és az előteret egybenyitották, így még több fény, még áthatóbb világosság áramolhatott Aika máskor Satie-tól visszhangzó szentélyébe.
– Na mi az, mit akart? – kíváncsiskodott, bár Ben arcáról kérdés nélkül is le tudta olvasni a választ.
– Más kapta a szerepet.
Aika nem látott a csodálkozástól.
– John hülye megérzései! – pufogott Ben, és a whiskey kesernyés íze ismét a szájpadlásába mart, kár volt előre koccintani a sikerére. – Most biztosan hízik a mája!
Ne is törődj vele! – akarta mondani Aika, de Ben csalódottságát látva meggondolta magát. Mit lehet ilyenkor hozzátenni? Mint egy durcás gyerek, napokig lógatja az orrát, megkörnyékezhetetlen, aztán lassan túlteszi magát az egészen, két hét, és újra olyan lesz, mint fénykorában. De addig ne szóljon hozzá? – Még nem tett némasági fogadalmat.
– Tudod, mit, azért se fogok bepöccenni! Nem én, nem hagyom magam, bogaram! Amerikai nagyfiúk, kellett a fenének ez a szar! Nem is akartam aláírni, emlékszel?
Aika nem tudta, merjen-e bólogatni.
– Nem, ezzel igazán nem tudsz kihozni a sodromból, mégis mit gondoltál? – képzeletben még mindig a direktort próbálta meggyőzni nyugalmáról, melynek látszólag ellentmondott az az elszántság, mellyel megöklözte az ablakpárkányt. A pirosítóecset a földre pottyant, de Aika ezúttal nem lehetett rá dühös. Be se pöccent, pedig máskor akkora patáliát csap, mintha beköszöntött volna a világvége. – Egy szaros szivacsért! – Az nem szivacs! – Ecset, persze, drágám, tudom!
Még jó tíz percig hőzöngött, mire valamelyest csillapodott a mérge, de Ben akkor sem tudott túllendülni a veszteségen. Aika ilyenkor fedezte fel a sebezhető oldalát. Vagy a hiúság számlájára írta az egészet.
– Kapsz majd másikat, sokkal jobb szerepet. Hozzád illőt! – próbálta vigasztalni a bömbölő óriást, aki a füle mellett engedte el Aika vigasztalását.
– Felrúgom ezt a tetves telefont, biz’ isten felrúgom! – fogadkozott Ben, ahogy csillapíthatatlan dühe ismét erőre kapott. – Nem is, egyszerűen csak kihúzom a falból! – Aztán, hogy a próféciát tényleg valóra váltsa, azon nyomban tettre váltotta az ígéretét.
Aika az égbe nyúló, fehér falakat vizsgálta, most mintha centikkel rövidebbek lennének, és a plafon is alacsonyabbról magasodott föléjük, mintha bármelyik pillanatban képes volna agyonnyomni őket. Ben úgy szaladgált a szobában, mint egy mérgezett hangya és a kristálycsillár imbolygó árnyéka, mint egy méretes cipőtalp, valóban kész lett volt minden percben összetaposni.
(A vége következik)
