„Hogy van, Sajókám?”- kérdezte Hacsek vagy ezerszer a pesti kabaréban Vadnay László jelenetében. Hacsekről soha nem lehetett tudni, hogy egészen hülye-e vagy csak tetteti magát.
„Hogy van, Kémkém?”- kérdezhette (volna) hasonló kedélyességgel külügyminiszterünk számos moszkvai vizitjén. 2021-től már biztosan, hiszen akkorra már kezében volt a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat főigazgatójának részletes jelentése arról, hogy orosz hírszerzők feltörték a külügy teljes levelezését, és évek óta eljut hozzájuk minden információ. Nemcsak a házon belüli üzenetekből a hivatalnokok trécselése („Jössz ebédelni, Micike?”), hanem a bizalmas, titkosított hálózat, így nyilván a NATO anyagai is.
„A teljes érintettség okán több mint 4000 munkaállomás és 930-nál több szerver vált megbízhatatlanná”- írják a nemzetbiztonságiak. Na most akár örülhetnénk is, hogy a külügy informatikailag ilyen jól ki van stafírozva - 4000 munkaállomás azért nem semmi -, de azért a dolog mégiscsak kényelmetlen kissé. Nem mintha nem kutakodna sok ország sok másik ország házatáján, olykor még szövetségeseknél is. De azért egy ilyen általános és teljes kiberlerohanásnál mégiscsak ki szokott törni a cirkusz, beáll a mosolyszünet, amelyről - nyilván államtitkok részletezése nélkül - az ország népe is értesül. Mégiscsak az ő biztonságukkal szórakoznak a Kémkék.
Más a helyzet nálunk. Talán a híres magyar vendégszeretet az oka, de a mi kormányunk az orosz Kémkéket is tárt karokkal fogadja. Orbán is elmondta, amikor egyesek Hszi elnököt tibeti zászlókkal meg Micimackó képekkel bosszantották, hogy ácsi, azért a vendégjog az vendégjog.
Az a mi szerencsénk, hogy nálunk jogállam van. Vendégjogállam.
Már akkor is a vendégjog tisztelete vezette elöljáróinkat, amikor a hírhedett orosz kémbank főnökségének (amelyiket már mindenhonnan kitiltottak, mert gazdasági kapcsolatok ürügyén valójában hírszerzéssel foglalatoskodtak) diplomáciai mentességet adtak. Csak, hogy ne kelljen fáradozniuk kémkedés közben a hatóságok lerázásával, maradjon szabadidejük gyönyörködni szép országunkban. És még szebb titkos dokumentumainkban. Ennyi jár a vendégnek, nem igaz?
Tördeltük is a kezünket, amikor a hülye szankciók miatt (csak bajnak vannak, mindenki tudja) mégis meg kellett szabadulni a kémbanktól. Ezek után ki akarhatta volna tetézni a modortalanságot azzal, hogy ezt a bagatell kis külügyi kémkedést szóba hozza? Hogy mint hasonló esetben a csehek vagy a németek, behívassa az orosz nagykövetet, fellármázza a nyilvánosságot, riassza az uniós és NATO-s partnereket? És kérdem én, ugyan mikor hívatta volna be Putyin nagykövetét Szijjártó? Az előszobájában máris egy tucatnyi követ vár a sorára, akiket viszont ütre-hatra magához szokott citálni? Még jó, ha fejben tudja tartani, kinél miért tiltakozik. Elég is, ha azt ismételgeti, hogy Magyarország nem hagyja megsérteni a szuverenitását, ez mindig beválik.
Mert nekünk ez a legfontosabb, a szuverenitás. Hivatalunk is van hozzá, de az velünk, bennszülöttekkel packázik. A nagykövetek Szíjjártóra maradnak. Kivéve Putyin delegáltját, mert vele legföljebb cvikipuszit vált. Két szuverén egymás közt.
Így aztán a külügyminiszter tudtunkkal egy árva hang szemrehányást nem tett orosz kollégájának. Nem illett rontani az ünnepi hangulatot, amikor a Barátságért érdemérmet átvette.
Hogy is érthetné a független (helyesebben: háborúpárti) sajtó ezeket a finomságokat! Para-Kovács pl. nem átallott gúnyolódni a jeleneten: „Sajnálom, hogy Lavrov nem dobott el egy botot, mert biztos vagyok benne, hogy a magyar diplomáciai kar irányítója többször is visszahozta volna lihegve”. (Persze a rendszerváltás előtt sem nagyon önérzeteskedtek vezetőink, de, könyörgöm, most nincs itt az orosz hadsereg! Még.)
Váncsa viszont azt veszi rossz néven, hogy itthon „kampányhazugságnak” minősítették az egész kémügyet. Szerinte „a kormány próbál úgy tenni, mintha rendben folydogálnának a dolgok, holott nem rendben folydogálnak, vagy ha mégis, az a rend a zárt osztályok ziláltabb napjait idézi inkább.”
Nagyot téved, aki Hacsek nyomán („hogy van, Sajókám?”), úgy vélné, hogy külügyminiszterünk bizonyára hülye, ezért kedélyeskedhet ezek után a Putyin-branccsal („hogy van, Kémkém?). Gyanítom, Hacsek is csak játszotta a hülyét. Szijjártó okos és engedelmes hivatalnok, nem hülye, csak hülyít. Minket. Ha nyilvánosságra hozza, mi történt a külügy szervereivel, szétverné hosszú évek munkájának eredményét. Amelynek következtében a Fidesz-tábor fenntartások nélküli putyinbaráttá vált, saját szovjet- és oroszellenes hagyományaival is szakítva. Megkérdőjeleződne az eddigi duma a legeslegolcsóbb, kedvezményes orosz gázról, a rendkívüli hadműveletnek álcázott ukrajnai háborúról, a kifordított, háborúpárti-békepárti szereposztásról.
Nincs mit tenni: kussolnia és hazudnia kell szegénynek. A hülyítés hivatali kötelessége. Bayer Zsolt kifejtette egy fórumon: „Nekünk nem adatott meg a nyugati jólét, így nem volt időnk teljesen meghülyülni.”
A kormány nem nyugodhat bele, hogy mi, magyarok ekkora hátrányt szenvedjünk. A maga részéről jólét nélkül is teljesen hülyének néz minket.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.