Érzelmes kultúrtörténeti pillanat: amerikai függetlenek tündököltek a 2024-es Cannes-i Fesztiválon

Sean Baker Arany Őálmája a Cannes-i Fesztivál definíciója is egyben. Thierry Frémaux jó szemmel vette észre – amit én is évek óta mondok, de hát a világ rá jobban figyel -, hogy az amerikai független alkotó a tengerentúli mozgóképművészet legfontosabb kortárs alkotója, akinek alkalmazkodási képességei határtalanok – gondoljunk csak a Tangerine című alkotására, amelyet három darab iPhone-nal forgatott le és világszenzáció lett. Pontosan tudja, mit szeretne látni a vásznon, mit lehet kihozni a színészeiből és mivel a teljes filmkészítési folyamatot felügyeli, övé a teljes a kontroll. Eleinte azért vágta a saját műveit, mert ezzel spórolt a büdzsén, de ma már nem tartja elképzelhetőnek azt a folyamatot, hogy ne ő editálja a felvett anyagot, hiszen ez a metodikája része.

Meg lehet próbálni hasonlítani Sean Baker látásmódját másokához, a vágási technikáját ilyen-olyan tankönyvi módszerhez, de nemigen érdemes. Ő a kevés alkotók egyike, aki egyéni filmalkotást rendez, az eredeti hang, aki azzal érte el azt, amit, hogy megmaradt önmagának és nem próbált trendeknek megfelelni. A Cannes-i Fesztiválnak pedig az a dolga, hogy ilyen művészeket támogasson, különösen, ha mesterségüket makulátlanul végzik, mint most az Anora esetében. És mi Sean Baker célja? – Harminc éve azon dolgozom, hogy megnyerjem a Cannes-i Fesztivált – mondta mosolyogva a színpadon az elismeréssel a kezében. Azt már a díjátadó után tette hozzá, hogy az álma az volt, hogy a versenybe kerül, ez amúgy megtörtént 2021-ben is a Vörös rakétával. – Akkor most ez az álmom másodszor is valóra vált, Illetve még egy másik álom is! – mondta a rendező, aki mindemellett a film, mint nyersanyag és forma, és a mozi, mint megtekintési forma mellett érvelt. „Tudják, amikor filmrajongó lettem, az egy moziban történt meg velem. Rendezőként az a feladatom, hogy ez másokkal is megtörténhessen. Az Anora egy mainstream mű, olyan, melyet már ritkán látni és az emberek talán el is felejtették, hogy ilyen is lehet a szórakozás. Itt az ideje, hogy emlékezzenek” – érvelt Sean Baker.

Az Anora immár az ötödik filmje, melynek középpontjában szexipari munkás áll: a sorozat a 2012-es Starlettel kezdődött és ahogy a direktor mosolyogva jelezte, nem is biztos, hogy az utolsó. Az Anora igazi anti-Hamupipőke történet: a címszereplő (Mikey Madison) – aki inkább az Ani megszólítást kedveli – erotikus táncos, aki a „munkahelyén” összeakad az orosz milliárdos fiával, Ivánnal, aki a „barátnő bérlés” után szerelemből feleségül veszi a nőt. Ám a hírre a nagy orosz família az ügy megoldására elindul Moszkvából magángéppel, de előttük elküldik a teljes agytrösztöt: ügyefogyott ügyintézőt, ideges egyházi embert és a melegszívű kopasz verőlegényt. A megoldást sejteni lehet, hiszen a csodákban Baker sem hisz. Ám nagyon nem mindegy, hogyan hozza el azt nekünk nézőknek. Szívbe markoló katarzissal.

Sok „kötelező létjogosultságú” díjátadón voltam már és eddig sosem éreztem meghatottságot, de amikor a „két öreg”, Francis Ford Coppola és George Lucas összeölelkezett, miután az előbbi méltatta az utóbbit, az valóban érzelmes pillanat volt – nem csak kultúrtörténet. „Soha nem rendeztem Hollywoodi terméket" – mondta az életműdíjjal kitűntetett Lucas, aki sosem írni akart, vagy rendezni, hanem, „filmezni”. Ahogy korábban fogalmazott Cannes-ban, függetlenként mindig az volt a helyzet, hogy valakik mindig korlátozták abban, hogy úgy fejezzen be egy filmet, ahogyan szeretné, így a digitális technika előretörésével ezért „nyúlt bele” a műveibe utólag. Ahogy Michelangelo is festette a Sixtus-kápolnát. Hat hétig festett, majd lejött a létráról. Ránézett a falra, és azt mondta, újra kezdi. „Én közel sem voltam ennyire botrányos” – mondta nevetve George Lucas.