Mi az az alapvető eszköz, ami egyfajta kiutat mutathat a szegénységből?
Nehéz kérdés, nagyon sok minden kellene, pénz is és szolgáltatások is. Sürgősen és nagymértékben emelni kellene a családi pótlékot és a „munkanélküli segélyt”. El kellene gondolkodni a feltétel nélküli alapjövedelem vagy legalább a garantált minimumjövedelem bevezetésén, de ehhez kellene politikai akarat és társadalmi szolidaritás, ami pedig nincs, sőt. És persze égető szükség volna jobb és befogadóbb iskolákra, a társadalmi problémák iránt érzékenyebb pedagógusokra, akik odafigyelnek a szegény, hátrányos helyzetű gyerekekre, a lemaradások csökkentésére. Tudjuk, az iskola, a tanulás kulcskérdés, de ebben sajnos nagyon nem állunk jól.
A Szegényeket Támogató Alap Egri Alapítványa (SZETA) még 1989-ben, épp a rendszerváltozás évében jött létre. Mi volt akkor a cél?
Az gondoltuk, jön majd a vadkapitalizmus, és biztosan nagyon sok ember elszegényedik, munkanélkülivé válik, s afféle védőszervezetet szerettünk volna köréjük vonni. A város szélén lévő szegény-telepen kezdtük el a munkát: vittük a gyerekeket táborozni, intéztük a felnőttek ügyes-bajos dolgait, néhány évvel később pedig megvásároltunk és pályázati pénzből felújítottunk egy telep melletti családi házat. Settlement típusú munkának hívja a szakirodalom azt, amit mi csinálunk itt: a szociális szakemberek integrálódnak a közösségbe, amelynek tagjai könnyen hozzáférnek a közeli szolgáltatásokhoz. Nálunk nincs protokoll, bárki bármikor bejöhet a nyitvatartási időben, és különböző ügyekben segítséget kérhet, miközben az igényeiknek megfelelően mi magunk is alakítjuk a szolgáltatásokat, legyen az önéletrajzírás, fürdés, mosás, családi pótlék-intézés, nevelési tanácsadás, vagy beszélgetések, közös programok.
Ha visszaidézzük a rendszerváltás körüli időket, mi változott meg mára?
Amikor elkezdtük a munkát, akkoriban szűntek meg véglegesen a környező üzemek, és rendkívül nagy volt a munkanélküliség. Akkor még egy viszonylag elfogadható közfoglalkoztatási rendszer működött, amivel nagyon sokat tudtunk segíteni, akár a polgármesteri hivatallal közösen, akár mi magunk. Ha a munkaerőpiaci helyzetet nézzük, mára végleg kettészakadt a telepi közösség. Van egy csoport, amelynek az utóbbi években, évtizedekben javult a társadalmi helyzete, nyilván abból adódóan, hogy magasabb iskolai végzettséget szereztek. A másik csoport viszont végletesen leszakadó, amiben több tényező is szerepet játszott. Akik előre tudtak menni, azoknak segített, hogy annak idején felemelték a tanköteles kort 18 évre: nagyon sok gyerek járt akkoriban hozzánk tanulni, korrepetálásra, illetve volt egy, az úgynevezett svájci alap által támogatott ösztöndíjprogramunk, amely az érettségi és a szakmaszerzés irányába vitte őket: van köztük már azóta adószakértő, könyvelő, üzletvezető, villanyszerelő, egy korábbi ösztöndíjas kislányunk Németországban most egyetemista. A másik csoport tagjai a szűkebb értelemben vett telepen laknak, fent a dombon, ami valójában a gettósodott terület. Ők azok, akiknek régebben is csak alkalmi munkájuk volt, a szülőknek alacsony az iskolai végzettsége, van, aki a nyolc osztályt se végezte el. Sokáig az építőiparban dolgoztak, szőlőműveléssel foglalkoztak, de nyilván menet közben az egészségi állapotuk megromlott, közülük többen szenvedélybeteggé váltak, s mára nemcsak hogy munkanélküliek, de teljesen ellátatlanok is. Abszolút járatlanok a hivatalos ügyek intézésében, szétesett személyiségek, szétesett időstruktúrával, így nagyon nehéz rávenni őket arra, hogy akár a mi segítségünkkel jelentkezzenek be a munkaügyi központba, járjanak képzésre, legyen egy rendszer az életükben.
Az ő gyerekeikkel mi lesz?
Nyilván rájuk nagyon odafigyelünk, de azt is tudni kell, hogy nekünk igazából nincsenek fegyelmezési eszközeink. Ezért igyekszünk arra törekedni, hogy a gyerekek jól érezzék magukat nálunk, mert akkor vissza fognak jönni. A jóllétükhöz pedig hozzátartozik, hogy nálunk kapnak ennivalót, vacsorát, édességet, visszük őket táborozni, fagylaltozni, moziba, be a városba, játszóterekre, bábszínházba. Ezekkel is tudjuk őket motiválni és bent tartani a tanodában.
Az iskolai eredményeiken meglátszik, hogy itt külön segítséget kapnak? Korrepetálást, felzárkóztatást?
Messzebbről kell indítanom. Szinte minden itteni szülő, ameddig a gyerek óvodába jár, azt gondolja, hogy az ő fia, lánya egy zseni. Jó kiállású, ügyes, tornázik, és sokat tud a világról. Majd amikor bekerülnek az első osztályba, jönnek a kudarcok. Rosszul tanulnak, magatartási problémáik vannak, nem tudják tartani a szabályokat, és nem nagyon értik, hogy mit is kellene csinálni. A szülő pedig azt gondolja, hogy a gyerek mindent megtanul az iskolában, otthon már nem kell tanulni, gyakorolni, ahogy vele sem tanultak régebben, elvolt az utolsó padban szótlanul, év végén meg átment egy kettessel. A kudarcok azonban sorozatban jönnek. Vannak olyan szülők, akik még ekkor sem döbbenek rá, hogy kellene valami segítség, így az iskola, a diák és a szülők között kialakul egy rendkívül rossz, konfliktusos kapcsolat, amely nem vezet sehová. Akik viszont segítséget kérnek, akiket meg tudunk szólítani, azoknak a gyerekei viszonylag korán hozzánk kerülnek. Velük délutánonként, lépésről-lépésre tudjuk pótolni a hiányzó tudásokat, ismereteket, készségeket. Mi, akik itt foglalkozunk velük, valamennyien felsőfokú végzettséggel rendelkezünk, tehát a kulturális tőkéjüket is tudjuk bővíteni, így egy-két év alatt behozzák a hátrányaikat, és tudnak előre menni az iskolában.
Mik a jellemző hiányosságok ezeknél a gyerekeknél?
Hiányoznak az alapvető készségek, illetve később az, hogy nem tudják, nem tanították meg velük rendesen az első, második, harmadik, negyedik osztályos tananyagot, a szorzótáblát, az összeadást -kivonást, a helyesírást, vagyis a matematika és a nyelvtan a „legzűrösebb”. De ezt helyre lehet tenni, csak minden nap legalább egy fél órát gyakorolnunk kell, ehhez kell a motiváció, a kitartás.
Az iskolákkal ebben jól együtt lehet működni?
Egyes pedagógusokkal igen. A körzetes iskolából már vannak, akik küldik hozzánk a gyereket azzal, hogy figyelj, menj a SZETÁ-ba, mert ott tanulni fogsz, és behozod a hátrányaidat. Most az egyik kislány, aki harmadjára járja az ötödiket, nemrég egy hármast kapott, múlt héten meg ötöst. Megkérdeztem tőle, hogy milyen érzés ötöst kapni. Egyébként egy nagyszájú, életvidám teremtés, de most nagyon szerényen csak annyit mondott, hogy „borzalmasan jó”.
A jutalmazásnak és motiválásnak van a tanodában itt egy különleges formája, a fabatka-program. Erről mit lehet tudni?
Azért találtuk ki már jó régen, hogy a gyerekeket inspiráljuk, jutalmazzuk. Egy nap száz fabatkát lehet összegyűjteni, ebből ötven a tanulásra, másik ötven a játékos közösségi foglalkozásra kapható, de hozzátenném, hogy ezekben is mindig van valamilyen fejlesztő elem. A fabatkákat havonta egyszer be lehet beváltani a „kincsestárban”, édességekre, játékokra, írószerekre, könyvekre, illetve az általunk működtetett adományponton is. A legszorgalmasabb gyerekek pénzjutalmat is kapnak, és mindig megválasztjuk a „hónap tanodását”.
Az említett adománypont egyfajta charity-shopként működik, vagyis bevételt is termel.
Adománypontunk nélkül már nem működnénk. Ennek a boltnak nemcsak az a lényege, hogy ami még hasznosítható, azt hasznosítsuk, vagyis ne dobják ki az emberek a szemétbe, hanem hozzák el ide.
Talán ennél is fontosabb, hogy az adományként leadott ruhaneműt, háztartási eszközöket, bútorokat, könyveket, játékokat értékesítjük, a bevételt pedig a tanodára fordítjuk.
Ebből fizetjük a gyerekek mindennapi étkezését, külső programjait, a tanoda fűtését, világítását és minden egyebet. A pályázati lehetőségeink rendkívül beszűkültek, bizonyos dolgokba pedig mi nem szerettünk volna belépni, ami nyilván korlátozza az anyagi forrásainkat. Az adománypontban önkéntesként dolgozunk, nyugdíjasként, jellemzően a férjem és én, de magának az alapítványnak is csak egyetlen főállású alkalmazottja, „mindenese” van, mindenki más önkéntes.
Tudatosan vette fel és használja az alapítvány a Solt Ottilia egykori szociológus, politikus által életre hívott SZETA (Szegényeket Támogató Alap) nevet?
Annak idején szociálpolitikusként közeli munkakapcsolatba kerültem Solt Ottiliával és más fővárosi „szetásokkal”, s engedélyt kaptunk a név felvételére, amelyet kiegészítettünk azzal, hogy egri alapítvány vagyunk. Nekünk nagyon fontos ez az örökség, mottónkat is tőle kölcsönöztük: Méltóságot mindenkinek! Ezzel is láttatjuk magunkról, hogy mi onnan jöttünk, ott a gyökerünk, onnan ered a küldetésünk.
