Illatok kísérik utunkat, míg a kutyákkal a távoli dombtetőkre érünk. A hervadó jázmin még bágyadtan összepöndörödő virágszirmaiban is vaníliás aromákat küld a levegőbe: két héttel hamarabb pattantak ki a bimbók, mint tavaly ilyenkor, így aztán ugyanilyen nevű unokahúgomnak más bokrétát kell kössek ezen a szombaton, amikor születésnapját ünnepeljük majd.
Feljebb érve, a vadászháznál frissen kaszált széna fuvallata lengi be a kerítés vonalát, míg átellenben a legelőt az erre kószáló, gazdájuktól újból és újból elszökő lovak friss trágyapárája tarkítja.
Az idősebb kutya messziről kerüli a két vadkörtefát. Méhek szöktek ki minap, s rajzottak ott hatalmas fürtökben, s bár azóta újra visszakerültek a kaptárba, az ebemlékezet nem felejt, a „zümm-zümm-horda” fenyegető veszélye akkor is ott kísért, amikor látszólag már nyugodt a táj. Cickafark bújik meg szerényen a mogyoróbokroktól nem messze, orrunkban csak akkor hagy nyomot, ha közelebb hajolunk hozzájuk. Bezzeg a kapor a dombaljában gondosan művelt kiskertben magasra nőve, ágaskodva, nyújtózkodva mintha több méterről is észrevétetné magát. Készül a napraforgó is, hogy szélesen szétterülő szőrös-érdes levelei fölött egyszer csak kibontsa majd az aranysárga bugát, magához vonzva a környék számtalan kisebb és nagyobb bogarát.
Oszló borztetem tolakodik aztán a kellemes illatok fölé, talán orvvadász lőhette nyakon az engedélyezett idényen túl, talán betegségben pusztult el, nem tudni. A szarus szőr szúrós, s a vér édeskésen bomló szaga méterekre érződik, még messzebbről felkeltve a kutyát kíváncsiságát, akiket nehéz visszatartani, hogy közelebbről is megismerkedjenek a furcsa gombolyaggal. Legszívesebben meghempergőznének benne, mint ahogyan teszik ezt a kisebb egér-, vagy pocokmaradványokkal, rothadó sások gyökereivel, lótrágyával. Mindegy is mivel, csak boldogan hurcolhassák bundájukban a borzalmas antiparfümöt, amivel talán farkas őseik előtt tisztelegnek: lám, milyen jól álcázták a saját kipárolgásukat a nem létező vadászat előtt.
Utunkat végül mennyei illat koronázza meg: az árok szélén szamócamezőre lelünk. Gyerekkorunk hétköznapian egyszerű csodája volt, amikor kisebb-nagyobb kandlikkal felszerelkezve, apánk nyomában elindultunk az erdőbe. Ő volt, hogy kivágásra érett fákat jelölgetett egy festékes flakonnal, vagy a cserkészutakat nézegette végig, de olyan is akadt, hogy csapákat jelölt ki egy madzagra kötött őzlábbal a hannoveri vérebnek, amelyik legendás hatékonysággal találta meg a sebzett vadakat. A népi legendák szerint a szamócákat a tündérek találták ki jókedvükben, megjutalmazva azokat, akik beérik az ujjbegynyi boldogsággal, s elég kitartóak, hogy az apró szemekből egy maréknyit összegyűjtsenek vagy éppen néhány szálat letépve kis csokrot formáljanak belőlük, amiben a piros bogyók séta közben úgy himbálóznak, mintha angyalok harangoznának a zöld levelek között.