Lassan és csendben érkeznek, mintha valamiféle misztikus élőlények lennének. Mindegyikük másképpen bújik bele vagy teszi magára a kendőket. Már ez is a rituálé része: ezek a földöntúlinak ható öltözködések önmagukban is segítik, hogy a néző lelassuljon és más dimenzióba kerüljön.
Aztán az ütemről ütemre építkező zenére egyszer csak elkezdődik a mozgás. Kendőbe bugyoláltan, zenei effektek rásegítésével a táncosok először az őserdőben fellelhető, egyben a brazil eredetmítoszhoz is erősen kapcsolódó állatokat idézik meg, majd csoportként összeállva inkább már egy régmúlt törzs benyomását keltik. Ugrálnak, hangokat adnak ki, hol egyszerre mozdulnak, hol teljesen mást csinálnak az eltérő színű, hajú és típusú táncosok. Egymás nyakába állva a sálak rejtekében három óriási asszonyt is megjelenítenek, akik mosakodás szerű kézjátékkal bűvölik az első sorban ülőket. De jelen van láma, sámán, javasasszony, minden. Mindegyik test mást jelent a színpadon, és mégis mindegyik ugyanazt: mindegy, hogyan jutsz a kendődhöz, hogyan öltözöl fel vagy éppen vetkőzöl le, nem számítanak a nehézségek, mert most itt együtt vagyunk, és nagyon szeretnénk szeretni egészségben az életet. Ők, a táncos törzs tagjai egyszerre szeretnének minket és magukat is megbűvölni, a rosszat elűzni, a jót felerősíteni. Ki akarják gyógyítani a világot minden hanghatással, mozdulattal, félmeztelen eksztatikus ugrálással.
A zenei matéria kissé változik a második részre, és ugyanaz marad a darab legvégéig, ami kissé egyhangúvá teszi az előadást, közben az sem kizárt, hogy a repetitív jelleg a révületbe esést, az elvarázsoltságot segíti. Tanulmányaimból fakadóan is a portugál és a brazil kultúra szerelmese vagyok, de még így is megérzem európai létem és gondolkodásom határait: élvezem, ahogyan a táncosokból fakadó elsöprő energiától lüktet a színpad a dinamikus és lendületes mozdulataik alatt. De azt is érzem, hogy a zene mellett a koreográfia jelentése, a külön és együtt megtett, nagyjából egyféle módon felépített szekvenciák sora is túlságosan repetitívvé válik számomra. Divatosan írva egy ideig megyek a flow-val, de ennyi ideig nem tudok révületben maradni, nem tudom teljesen kikapcsolni az agyam. Ha félig varázsolódom el, az vajon félsiker a gyógyulásban?
Rodrigues táncosai elegánsan fejezik be a rítust. Miután sálakba bugyolálva körtáncot is járnak, a forgások és kendőcsapkodások után minden táncos leejti magáról az összes göncöt, és meztelenül vonul ki a színpadról. A maguk természetességében érkeztek, és a természetbe mennek vissza. Külön-külön, mégis egyként, hátrahagyva az óriási, bárki számára elérhető kendőkupacot.
Németh Fruzsina írása a Népszavának
Infó: Lia Rodrigues: Encantado (Bűvölet). Trafó, 2024. május 30.
