A tizenhétszeres Grammy díjas legendás brit énekes idehaza szokatlan angolos pontossággal, nyolckor – egy perccel sem később – fekete cowboyszerelésben lépett színpadra, hogy felkonferálja az előzenekarként egy személyben érkező Giordana Angit. A francia-olasz dalszerző, zenei producer, énekesnő mindössze két gitárral és egy kisebb keverőpulttal állt közönség elé, de hangja és karizmája már az első akkordnál betöltötték az ekkor még csak félig telt teret. Előadása egyszerűsége ellenére is megkapó volt, a számok között mindössze a következő dal címét duruzsolta bele a mikrofonba, mielőtt újra a húrok közé csapott. Saját szerzeményei mellett néhány feldolgozás is felcsendült repertoárjában, köztük Shania Twain örökzöldje, a Man! I feel like a woman!
Angi azon kevés előadók közé tartozott, akik méltók az est főszereplőjéhez és felejthető produkció helyett valódi értéket adnak még egy olyan zenészóriás koncertjéhez is, mint Sting. Az átlényegülést mondjuk nagyban segítette volna, ha a lelátóra későn érkezőknek nem sötétben kell a lépcsőn, sörrel kezükben lebukdácsolniuk – bár meg kell vallani, a kandikamera elé illő jelenetek sora egész szórakoztató volt addig, míg nem landolt egy fél liter alkohol az ember ölében, vagy vakította el harmadszor is valamelyik tájékozódáshoz használt telefon vakujának élesfehér fénye. A félórás műsor végére az aréna teljesen megtelt: a küzdőtéren egy tűt sem lehetett volna földre ejteni, a lelátón pedig még a legmagasabb szinteken is tömött sorokban ültek a nézők.
Nem is kellett sokat várni: Sting immár cowboyszerelés nélkül tért vissza basszusgitárjával, a Mumford & Sons egykori turnédobosa, Chris Maas, valamint 1990 óta vele zenélő gitáros kollégája, Dominic Miller kíséretében. Az este folyamán karrierjének minden korszakát megidézte, egy energikus, rég nem hallott The Police dallal, a Voices Inside My Head-del, és a Message in a Bottle-el kezdte műsorát. Sting még annyit sem beszélt, mint hangulatfelelős kolléganője, csak játszott lankadatlanul. Az olyan csemegék, mint a 3.0 turné előtt élőben utoljára 1992-ben felcsendülő When the angels fall mellett szóló korszakának gyöngyszemei, az A Thousand Years, a Tea in the Sahara és legnagyobb slágerei, a Fields of Gold, az Englishman in New York és a Shape of My Heart is helyet kaptak a listán, amiket 72 éves korát meghazudtoló módon, látszólag ugyanolyan könnyedséggel, tisztasággal és erővel énekelt végig, mint néhány évtizeddel ezelőtt. A feltűnően tökéletes hangosítású produkció százszor jobb közönséget érdemelt volna: a többnyire ötvenes-hatvanas éveikben járó egybegyűltek nem igen viszonozták a színpadról áramló energiákat. A visszaénekeltetős gesztusokra adott, fájdalmasan lassú közönségreakció csak a koncert vége felé javult, noha a Desert Rose-ra és az Every Breath You Take-re legalább sikerült felébreszteni mindenkit. Ráadásként a Roxanne-t játszották, majd Sting basszusgitárját klasszikusra cserélve a Fragile-lal zárta felejthetetlen műsorát.
Reméljük, még visszatér.
Infó
Sting 3.0 – Papp László Budapest Sportaréna, 2024. május 31.
