A hollandiai és horvátországi radikális jobboldal és a jobbközép koalíciós megállapodásai után most már hét uniós tagállamot kormányoz vagy támogat a radikális jobboldal. A közelgő belgiumi, bulgáriai és európai parlamenti választások miatt még többen lehetnek. A radikális jobboldalt a hatalomtól távol tartó régi cordon sanitaire politikának nem sikerült megakadályoznia a radikális jobboldal felemelkedését. Most, hogy egyes politikusok nyitottak a politikai spektrum szélsőjobboldali végén található új szövetségek felé, a kérdés az: mi az ára a radikális jobboldal normalizálásának?
Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke megpróbálta megosztani a radikális jobboldalt. Egyes szereplőknek (például Giorgia Meloni olasz miniszterelnöknek) udvarolt, másokat (például Orbán Viktort) pedig elszigetelt. A taktika logikája világos. Az Európai Parlament két szélsőjobboldali politikai csoportosulásának – az Európai Konzervatívok és Reformerek (ECR) és az Identitás és Demokrácia (ID) képviselőcsoportjának – megosztása kulcsfontosságú ahhoz, hogy a következő Bizottság koherens napirendjét biztosítsa. Ezek a pártok már most is megosztottak Ukrajna támogatását és Oroszország szankcionálását illetően, ami az uniós diplomaták két kulcsfontosságú prioritása. Hasonló választóvonalakat találunk olyan kérdésekben is, mint a NATO és az USA, amint azt a Carnegie Europe nemrégiben kiadott, az európai radikális jobboldalról és a külpolitikáról szóló jelentése is mutatja.
Másodszor, a következő Bizottság, amelyet von der Leyen akar vezetni, szintén több szavazót igényel majd, mint amennyit a politikai közép bal és jobb oldalán álló négy fő párt biztosítani tud. Ezért most azokat a pártokat választja, amelyek a legnagyobb valószínűséggel igazodnak majd a prioritásaihoz.
Harmadszor, az Európai Néppárt, amelyhez von der Leyen is tartozik, már régóta kacérkodik a radikális jobboldallal, vagy úgy, hogy felkarolja a napirendjén szereplő egyes kérdéseket, vagy pedig kifejezetten azzal kísérletezik, hogy szövetségre lépjen annak néhány tagjával. Elvégre Orbán Fidesze is tagja volt az EPP-nek, amíg Magyarország liberális demokratikus elveinek feladása nem vált feszültségek forrásává a csoporton belül. Az európai jobbközép családi értékei és a tőlük jobbra állók ultrakonzervatív nézetei között lehetnek kapcsolódási pontok.
Végül a radikális jobboldaliakkal való együttműködés némileg kifoghatja a szelet a vitorlájukból. A finn jobbközép-radikális jobboldali koalíciós kormány egy gondosan kialkudott megállapodáson alapul, amelynek célja, hogy megakadályozza a finn Európa-politika szétesését. Az olasz Forza Italia Tajani vezetésével közelebb került a központhoz. Míg azonban a laza ideológiájú populista pártok alkalmazkodnak, addig a radikális jobboldal visszatérhet ideológiai és választói magjához, ha szavazókat vesztene a középhez való közeledés miatt.
A normalizálódásnak ára van. A legjobb példa erre a migrációs politika. A radikális jobboldal térnyerésének elhárítása érdekében az EU 2016-ban támogatta a Törökországgal, majd a közelmúltban a Tunéziával, Egyiptommal és másokkal kötött migrációs megállapodásokat, az ezekben az országokban uralkodó emberi jogi visszaélések ellenére. Von der Leyen személyesen támogatta Olaszország e megállapodások körüli nyilvános diplomáciai akcióit, ami hitelessé teszi Meloni érvelését, miszerint az ő beavatkozásainak köszönhetően Olaszországnak immár nagyobb beleszólása van Európa irányvonalába.
Az alkuk azonban semmit sem értek el a szélsőjobboldal felemelkedésének megakadályozása terén. Inkább egy etikailag megkérdőjelezhető, keményebb migrációs politika útját egyengették a határellenőrzés szigorításával, a nem kívánt migránsok gyakoribb visszaküldésével, valamint azzal, hogy harmadik országoknak fizetnek azért, hogy megakadályozzák az Európába irányuló migrációt, ami a nemrég elfogadott migrációs paktumban csúcsosodott ki.
Meloni maga is az EU szélsőjobboldali politikai csoportosulásának ambícióit közvetítette. Az, hogy láthatóan sikeresen keltette fel a Bizottság figyelmét, arra késztette Marine Le Pent, a radikális jobboldali Nemzeti Összefogás vezetőjét, hogy pártját elhatárolja az Alternatíva Németországért párttól, és új szövetségeket keressen.
A normalizációs minta jól ismert, ahogyan azt olyan politológusok, mint Cas Mudde és Jan Werner-Müller régóta bizonyítják: a jobbközép bepiszkolja a kezét, amikor megpróbál válaszolni a jobbról érkező követelésekre, anélkül, hogy a választási eredményeket érné el. A másik politikai terület, ahol ez a minta kibontakozik, az éghajlat-politika.
Az EU migrációs politikája ártott Európa tekintélyének a világban. A politikákat azonban potenciálisan vissza lehet fordítani. Ha azonban a demokratikus intézményekbe és folyamatokba beavatkoznak, a radikális jobboldallal való együttműködés ára tovább nő. Az EU-nak megvannak az eszközei arra, hogy megállítsa a jogállamiság elleni támadásokat a tagállamokban, de túl lassan vette igénybe ezeket Magyarország esetében a 2010-es években, amikor Orbán Viktor elkezdte lebontani a jogállamiságot az általa „illiberális demokráciának” nevezett törekvések érdekében. Vélhetően Orbán néppárti tagsága volt az egyik tényező, amely megakadályozta a korai, erőteljes választ, hogy elejét vegyék Magyarország demokratikus hanyatlásának és egy szisztematikusan romboló tényező megszilárdulásának az EU-n belül.
A radikális jobboldali pártok növekvő számú kormányzási kísérletei veszélyeztethetik a demokratikus intézményeket. Az olasz kormány olyan alkotmánymódosításokat javasolt, amelyek a parlament rovására megerősítenék a végrehajtó hatalmat. A változtatások gyengítenék az olasz alkotmány őrének számító köztársasági elnök ellenőrzési jogkörét is, és jogi szakértők szerint korlátozhatják a választópolgárok lehetőségét arra, hogy bírálják a kormányzati hatalmat.
Fel kell tenni a kérdést, hogy az uniós intézmények hajlandóak lesznek-e felügyelni az európai demokrácia normáit, ha a radikális jobboldal egy részének politikai támogatásától függenek. Ha szemet hunyunk a demokratikus normák eróziója felett, az rövid távon előnyökkel, de hosszabb távon áldozatokkal járhat.
A szerző a Carnegie Europe igazgatója és a „Charting the Radical Right’s Influence on EU Foreign Policy” című új jelentés társszerzője.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.