- Jacobo Bergareche: Tökéletes napok (részlet)

Nem hiszem, hogy három óránál többet aludtam, de nyolcnak tűnt, olyan frissen keltem fel reggel. Az éjszaka közepén felpattant a szemhéjam, annyira felfoghatatlannak és irreálisnak tűnt, hogy még mindig ott fekszel mellettem, egyszerűen képtelen voltam visszaaludni. Minden éjszakán, amit veled töltöttem, ugyanez történt. Mindig ugyanolyan hitetlenkedve figyeltelek az ágyban: még mindig itt van mellettem, mondogattam magamban, még mindig itt vagyok. Hallottam, ahogy lélegzel, megfogtam a kezed, simogattam a hajad, és a határtalan boldogság érzését néhány pillanatnyi pánik váltotta fel. Ugyanaz leszel-e reggel is, mikor felkelsz, mint aki tegnap voltál? Kevés volt a fény, a sötétség eltakarta ugyan az arcodat, de mintha derűs arckifejezés ült volna rajta. Az ébredés mindig tűzpróba, ki tudja, milyen látomások jelentkeznek álmodban, gyötör-e a bűntudat valamiért, milyen félelmek törnek rád? Évek óta tudjuk, aki felébred mellettünk az ágyban, nem ugyanaz az ember, mint akitől az álomba zuhanás előtt elbúcsúztunk; egy csapásra változik meg minden, híre-hamva sem marad annak a felhőtlenségnek, amivel pucéran, egymás karjában, a gyönyörtől elalélva tértünk nyugovóra. Igyekeztem elhessegetni a rossz gondolatokat, nehogy rám telepedjenek, győzködtem magam, hogy nincs mitől félnem, nemsokára elkezdődik egy újabb, lehetőségekkel teli nap veled; a sötétségbe burkolózott tested vonalait kutattam, az a kevéske fény, ami beszűrődött az ablakon, alig engedte látnom a melled körvonalát. A szoba meleg homályában ott lebegett tested friss illata, a parfümöd összekeveredve az én illatommal. A sötétség fekete képernyőjén lassan életre kelt az összes vágykép, amit a hamarosan felvirradó napon meg akartam veled valósítani. Hogyan alhattam volna vissza? Látni akartam a tested, ahogy kiemelkedik a sötétből. Vártam az első sápadtan kéklő kis fényt, egy elmosódó kis fénysugarat, ami majd kiterjeszti az eddig csak elmosódó körvonaladat az ágyon, egy fénycsíkot, ami nem fedte még fel a bőröd, hajad, szeplőid és anyajegyeid színét, nagy, kék folttá folyt össze az egész, ebből bomlott ki aztán az alakod. Majd narancsos, szétáradó fény árasztotta el a szobát, erős kontrasztokat képezve a falakra vetült fekete árnyékok és a fénysugarak között. Ebben a narancssárga homályban fürdőzött a lábad, a hasad, a melled, épp mint egy völgy a napfelkeltében, két részre válva: a tűzpirosan izzó napos és a sötétbe burkolózó árnyékos oldalra. Az arcod még árnyékban volt, de sötét hajad az első napsugártól ragyogni kezdett. Le akartalak fotózni, el akartam lopni a pillanatot, nehezemre esett megállni, de végül addig néztelek tovább, míg ez a kép belém nem vésődött. Néhány perc múlva, de lehet, fél óra is volt, vagy egy, nem tudom, mennyi idő telhetett el, a fény fehérré változott, amitől előbukkant az összes szeplőd, aztán az arcod: mosolyogtál, kinyitottad a szemed. Jó reggelt, suttogtad jókedvűen, és mielőtt bármit mondhattam volna, ügyetlenül rám vetetted magad, és megcsókoltál, hevesen harapdáltad a számat, egészen felsértetted, kicsit meg is ijedtem, aztán felkacagtál: én vagyok a veszedelmes chupacabra, mondtad, majd a körmeiddel végigszántottál a hátamon. Azonnal szertefoszlott minden éjszakai szorongásom, és tudtam, újra lehet egy tökéletes napunk együtt.
Nem volt könnyű kijönnöm a szobádból. Valójában nem is szoba volt az, inkább a mi rövid történetünk körvonalainak nevezném. Olyan, érzelmekkel teli térnek, amelyben bármit megvallhat a másiknak az ember, bármilyen vágy kifejezhető, bármi elképzelhető, minden érintés érvényes, tünékeny helynek, ahová mindig meztelenül léptünk be, és ahol egyre meztelenebbé váltunk: nem volt elég csupaszra vetkőzni, mindent meg kellett mutatni, mindent el kellett mesélni, minden fiókot kihúzni, minden, sötétben bujkáló részt kitapogatni. Ez az intim tér annyira törékeny volt, annyira sebezhető, elég lett volna egy szánalmas leselkedő tekintete – kukkolóé, ahogy te mondtad volna – ahhoz, hogy egy bűntett helyszínévé vagy egy fertővé váljon az egész jelenet. Elég lett volna, ha egy távoli ismerős szeme szétlyuggatja ennek a térnek a membránját, úgy érezhettük volna, hogy millió szempár les ránk, és az a távoli ismerős szétkürtölheti, hogy látott minket, és a fülünkben hallottuk volna a szóbeszédek sustorgását is.
Minden egyes ajtónyitás elszántsággal vegyes rettegéssel járt, egy nindzsa szemfülességével tettünk meg minden lépést. Ugyanezen az emeleten szállt meg egy tanár a szemináriumodról, egy szomorú, kerek szemüveges, szerencsétlen flótás, szakállas, bajusza lenyírva, úgy néz ki, mint egy pederaszta, mondtad, egy creep, ez az amish szakáll egyértelmű jele mindennemű ferde hajlamnak, jelentetted ki büntetlenül. Valamilyen eseményről vagy vacsoráról már ismerted őt, nem emlékeztél, pontosan honnan, de ő biztos volt benne, hogy jó pár közös ismerősötök van, gondoskodott róla, hogy minden lehetséges módon kapcsolatban maradjon veled, bejelölt Instagramon, feljegyezte minden közös ismerősötöket, ragaszkodott hozzá, hogy elmenj vele inni valamit egyik előadás után. Féltél a tekintetétől, de egyszerre szórakoztatott is, hogy bujkálnod kell előle, olyan volt neked, mint egy játék. Én sokkal jobban féltem, és egyáltalán nem tartottam viccesnek a dolgot: három szobával arrébb, a 418-asban leselkedett rám a végzet, az a kövér nő, akivel közös asztalunk volt a helyi újságnál, ahol dolgozni kezdtem. A csaj egyetlen újságírói eseményt sem hagyott ki, főleg nem az austini kongresszust, ez volt az élete. Téged elbűvölt a furcsa kinézete, tetszett, milyen kihívóan mutogatja a kövérségét azokban a rikító színű ruhákban, mozgó szobrokra emlékeztető hatalmas ékszerekkel a fülében, amelyek Buddha-szerűen deformálták a fülcimpáit. Már a legelején észrevetted, mennyire kerülöm a társaságát, és mikor bevallottam, hogy ismerem, végtelenül boldoggá tettelek azzal a bizonyos pikáns kis sztorival, amit újra és újra el kellett mesélnem, miközben te majd megfulladtál a nevetéstől. És miután már ismerted a történetemet, folyton azzal kínoztál, mikor meg akartalak csókolni az utcán, hogy a fülembe súgtad: vigyázz, ott jön a dundika! Ilyenkor azonnal eleresztettelek, majdnem szívrohamot kaptam.
Te örökre elmentél, tőle viszont nem szabadulok meg egykönnyen: azt reméltem, soha többé nem kell vele együtt dolgoznom, de nemrég felvették hozzánk szerkesztőnek a digitális témák és új technológiák részlegére; eddig tévékritikákat és társadalmi témájú cikkeket írt egy magazinnak, azelőtt pedig, mikor két méterre ült tőlem a santanderi szerkesztőségben, ahol kezdtünk, egészséges életmóddal kapcsolatos tanácsokat írt annak ellenére, hogy már akkor olyan kövér volt, mint egy disznó, ráadásul napi egy doboz cigit is elszívott. Ez még abban az időben volt, mikor nem voltak közösségi oldalak, és az olvasók nem tudtak rákeresni a szakértő fotóira a neten, fogalmuk sem volt, vajon ki magyaráz nekik a mellékletben arról, hogyan kéne jobban élni, meg hogy mi öl meg előbb, a vaj vagy a margarin. Elég lett volna egyetlen fotót kiszivárogtatni róla – amin épp fornettit reggelizik, rágyújt, majd kibont egy Coca-Colát –, hogy az újságnak egy menthetetlen hitelvesztési krízis közepette törölni kelljen az egész rovatot. Már meséltem, ez a nő teljesen rám volt kattanva (mennyire nagyképű vagy, mondta), és szerintem még mindig nem szállt le rólam – mindig ő az első, aki lájkolja, amit megosztok, ő nézi meg legelőször a sztorijaimat, néha az az érzésem, előbb érkezik meg a lájkja, mint ahogy én kiteszem a posztot.
Tudom, te azt szeretnéd, hogy újra elmeséljem a vele történt kudarcélményemet, ezen kacagtál a legjobban, tudniillik ez a nőcske egy karaokepartin megdugatta magát velem a mosdóban, ezer éve történt, egy céges karácsonyi bulin, amin annyira kikészültem, hogy hazafelé úton belehánytam a taxiba. Ha Édith Piaf „Non, je ne regrette rien” című dalát meghallom, mindig eszembe jut, mit is bántam meg igazán az életem során, és ami legelőször bevillan, az ennek a dekadens jelenetnek az emlékezetemben megmaradt pár halvány részlete. Attól a naptól fogva mindig hamiskás mosollyal, kihívó tekintettel nézett rám, amiből kiolvasható minden, amit soha nem mondott ki szavakkal, de amit ezerszer elismételt a szemével: én ismerem a titkodat! Te, aki játszod az elérhetetlen szépfiút, te, aki az Instagramon büszkélkedsz a feleséged meg a gyerekeid szépségével, akár egy trófeával, te, aki félvállról köszönsz oda nekem, egy szemöldökrándítással elintézel, ha nem sikerül elmenekülnöd előlem, nem is követsz a közösségi oldalakon, pedig én minden bejegyzésedet kommentelem, ó, te, igen, te, aki egy Rocío Jurado-duettet énekeltél velem, és a vállamra csúsztattad a kezed, és aki aztán megdugott a szutykos, pisafoltos vécében egy üzleti bulin, miközben az emberek verték az ajtót, te, aki nyalogattad a hájamat, és visszatartott lélegzettel búvárkodtál a mellem közt, és a szemöldököddel felitattad az ott csordogáló izzadságcseppeket. Én ismerem a titkodat, igen. És ezt te is nagyon jól tudod.
Hányszor futottunk össze idegenekkel a metrón, konditeremben, vacsoráztunk ugyanabban az étteremben, sétáltunk ugyanabban a parkban nyári estéken, épp csak pár másodpercnyi fantáziálgatás erejéig jelentek meg előttünk, mégis igyekszünk emlékezetünkbe vésni az arcukat, de vonásaik szép lassan elmosódnak, ahogy egy álomkép is eltűnik az ébredés pillanatában, aztán végül nem marad más, mint egy alkoholgőzös szexjelenet valami bűzlő sarokban valakivel, akit soha többé nem látnánk viszont, de a sors arra ítélt minket, hogy újra és újra szembesülnünk kelljen vele. Aztán egyszer csak elérkezik a várva várt nap, egy álmunk hirtelen valóra válik, és akkor egy pillanatra megszabadulhatunk unalmas életünktől, megélhetünk valami teljeset, gyönyörűt, amíg rá nem eszmélünk, hogy mellettünk, a 418-asban ott ólálkodik legnyomorúságosabb percünk emlékezete, a szem, ami folyton felbukkan csak azért, hogy közölje velünk: én ismerem a titkodat.

                                                                                                                   Várnai Gina fordítása