Dübörög a békeharc hazánkban, a béketábor egyetlen sátorrá apadt táborhelyén. Csak aki rájuk szavaz, az akarja a békét, mindenki más a halál, a gyilkolás, a háború pártján áll. Kövér László szerint minden magyarnak „erkölcsi értelemben muszáj támogatnia a kormányt”, mert csak az képes ezekben a „veszélyes időkben” megőrizni a békét.
Komoly a tét, hiszen hazánk lesz júliustól az Unió soros elnöke. De nem kell félnünk, a mi miniszterelnökünk harciasan védi a békét, ahogy a nemesgörzsönyi kampánybeszédében ígérte, cserében a szavazatokért: "Én csak akkor tudok segíteni, ha önök fegyvert adnak a kezembe. Én nem leszek rest azt előrántani, lövök én mindenre, ami mozog, meg suhintok oda, ahova kell."
A háború – vagy ahogy kormányfőnk Putyin jelenlétében tapintatosan az orosz terminológiával nevezte – „különleges katonai művelet” tőlünk keletre zajlik. Orbán szerint "két szláv nép háborúja", nekünk csak arra kell vigyáznunk, nehogy "belerángassanak" ebbe. Orbán hol nem létező államnak nevezi Ukrajnát, hol pedig létét elismerve annak örül, hogy van egy "pufferzóna" Oroszország és köztünk.
De kinek az érdekét is szolgálják a kormánypárt álságos békepárti szólamai? Ezek a szövegek elrejtik a valóságot, hiszen az oroszországi propaganda járszalagján vezetve tálalják fel az egyik önellentmondást a másik után. Ha a tényeket akarjuk tudni, keressük fel az ősforrást, Vlagyimir Putyin személyes megnyilvánulásait. Köztudomású róla, hogy nagy tisztelője I. Péter cárnak. Nemrégiben ezt mondta róla egy kiállításmegnyitón: Nagy Péter érdeme, hogy visszahozta és megerősítette az évszázadok óta szlávok által lakott és oroszok által ellenőrzött területeket. Putyin pityeri születésű, a politikai pályáját is a Néva parti metropoliszban kezdte.
Tiszteletének másik tárgya Sztálin, akit kivételes államférfinak tart, bár voltak neki, úgymond, komoly hibái. Mindenesetre legyőzte Hitlert, megnyerte a második világháborút. Az orosz köztudatban – nézzük csak meg a háborús filmjeiket – mintha vakfoltra kerültek volna a szövetségesek a maguk politikusaival és hadseregeivel.
Putyin többször hangsúlyozta, hogy a Szovjetunió összeomlását geopolitikai katasztrófának tartja. Oroszország azzá vált akkor, amit Dietmar Rothermund „posztbirodalmi nemzet”-nek nevezett. Ezekre jellemző, hogy a politikai vezetés elveszíti a realitásérzékét, mindenekelőtt a szimbolikus javak védelmével foglalkozik, és ellenáll a kívülről és belülről érkező változási törekvéseknek. A "régi dicsőség" bűvöletében új birodalmat akar építeni.
Az orosz elnök birodalompártiságában nincs okunk kételkedni. Fő ideológusa, Alekszandr Dugin már egy 2015-ös interjúban kijelentette, hogy a nemzetállamok kora lejárt.
Mivel jóval több etnikum létezik, mint nemzet, a nemzeti határvonalak mindig igazságtalanok. Ezért van újra itt az ideje, mint mondta, a birodalmak létrehozásának.
A Szovjetunió széthullása után az Oroszországi Föderáció megpróbált annak örökébe lépni úgy, hogy továbbra is szoros kapcsolatokat ápolt a volt szovjet tagköztársaságok többségével. A balti államok viszont örültek visszanyert önállóságuknak, és amint lehetett, csatlakoztak a NATO-hoz és az Európai Unióhoz. Oroszország kapcsolata Belarusszal és Ukrajnával a legszorosabb. A három, döntően szláv nyelvet beszélő lakossággal bíró országot a politikai propaganda egy giccses szóvirággal "testvérországoknak" hívja. Politikai viszonyuk azonban aligha mondható testvérinek. A tízmilliós Belarusz vezetője, Lukasenka a saját jól felfogott érdekében ragaszkodik Putyinhoz, hiszen országa viszonylagos jó életszínvonalát az oroszoktól olcsón kapott energiahordozóknak köszönheti. Az elcsalt választások után is ott állt a háta mögött Moszkva a maga fenyegető erejével.
Oroszország vezetésének leginkább Ukrajnára fáj a foga, azt akarja bekebelezni. Ez az ország lehetne Putyin reménybeli birodalmának koronaékszere, mind hatalmas területe, mind lakosságszáma – a 2022-es támadás előtt jóval harminc millió felett volt –, mind pedig természeti kincsei okán. De éppen ebben az országban rendült meg irányító szerepük – először a 2004-es narancsos forradalom, utána a Majdan-téren történt 2014-es események következtében. Ukrajnában korábban helyi bábkormányokkal biztosították az orosz hegemóniát. A vízvezetékszerelői képzettségű, börtönviselt Janukovicsot azonban 2014-ben elűzték az ukrán forradalmárok. Oroszországnak viszont sikerült ezután Ukrajnáról leválasztani az úgynevezett Donyecki és Luhanszki Népköztársaságot, a két orosz szeparatista államalakulatot, amelyet gyakorlatilag senki sem ismert el, és Oroszországhoz csatolni a hadászatilag rendkívül fontos Krím-félszigetet. Itt fekszik ugyanis Szevasztopol, a Fekete-tengeri Flotta támaszpontja. Putyin akkoriban úgy "indokolta" a megszállást, hogy "Oroszországnak spirituális joga van a Krímre".
Ez azonban nem volt elég, az egész országot orosz fennhatóság alá akarják helyezni úgy, hogy jogfolytonosságot próbálnak teremteni a kijevi Rusz és a mai Oroszország között. 2021 júliusában Putyin egy hosszú cikket tett közzé a Kreml honlapján. Ebben elvitatja a szomszéd államnak a létezéshez való jogát. Azt állítja, hogy az egységes orosz népet – mely három változatban létezik: nagyorosz, kisorosz (ukrán) és fehérorosz – a szovjet rendszer, úgymond "szétdarabolta" azzal, hogy 1918-ban külön államiságot juttatott a déli területeknek Ukrajna néven. A Szovjetuniót nevezi meg minden bajok okozójaként, mivel annak 1924-ben keletkezett alkotmánya tartalmazta a köztársaságoknak az államszövetségből való kilépési jogát. Így pedig – állítja Putyin – egy robbanással fenyegető bombát építettek be az államiságba, amellyel lényegében kirabolták Oroszországot.
Ennek a posztbirodalmi érvelésnek a szellemében indították 2022. február 24-én a "különleges katonai hadműveletnek" nevezett területszerző háborút Ukrajna ellen. A nemzetközi jog 1945 óta tiltja a fegyveres erőszakot, csak a megtámadott esetében engedi meg a fegyveres védekezést. Így fest a valóságban az, amit Orbán „két szláv nép háborújának” nevez.
Ami az elmúlt két évben történt: halál és pusztulás Ukrajna városaiban és falvaiban. Az orosz propaganda által emlegetett „neonácikat, ruszofóbokat és antiszemitákat" a bevonuló katonák alig találtak, annál több békére vágyó embert, családot, közösséget. Őket támogatják a nemzetközi szolidaritási akciók, fegyverrel és egyébbel. Az Ukrajnát segítő uniós tervek 41 százalékát éppen az a magyar kormány torpedózta meg, a hazai propaganda szerint Európa egyetlen békepárti kormánya.
De ki is akar háborút? Az ukránok biztosan nem. Vadim Szkibickij tábornok, az ukrajnai titkosszolgálat helyettes vezetője nemrég interjút adott az Economistnak, s elmondta, hogy Ukrajnának nincs lehetősége arra, hogy ezt a háborút a hadszíntéren megnyerje. „Az ilyen háborúnak csak szerződésekkel lehet véget vetni. Jelenleg mindkét fél arra törekszik, hogy a lehető legjobb helyzetbe hozza magát a tárgyalások megkezdéséig.”
Ahhoz, hogy az ukrán kormány jó helyzetben kezdhessen tárgyalásokat, támogatni kell az országot minden módon, védekezésre alkalmas fegyverekkel is. Így tudnak a két ország vezetői tárgyalóasztal mellett igazságos békét kötni, olyant, amely hosszú távú biztonságot garantál ennek a sokat szenvedett népnek.
Aki most megtagadja a támogatást Ukrajnától, az a birodalomépítés lázálmába szerelmesedett agresszort szolgálja. Békét és nyugalmat biztosít neki gyilkos, pusztító háborújához.
Ha tovább folytathatja a területszerzést, nem marad már más országokat védő „pufferzóna” sem. És ki tudja, mikor jut eszébe, mely területekre van még Oroszországnak „spirituális joga”?
A szerző nyelvész.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.