Szülőfalumba, a magyar többségű, de sváb és bunyevác nemzetiségűek által is lakott, Baja melletti Rém községbe 1948 őszén hét felvidéki családot telepítettek be az Érsekújvár alatti Naszvad községből (ma már város), köztük a miénket. Az áttelepítetteket (nálunk át-, ott kitelepített) a Németországba kizsuppolt sváb családok házaiba költöztették, és az ő földjeiket is kapták meg. Nagyapám nem fogadta el a felajánlott házat – jóval nagyobbat hagytak ugyanis Naszvadon –, ezért aztán fogta a kis iratbőröndjét (ma is megvan nekem, iratokkal együtt) és járta a bajai és a kecskeméti hivatalokat, míg novemberben átköltözhettünk egy nagyobb sváb házba. Ahol az addigi tulajdonos felesége és nagylánya már összepakolva – egy-egy batyu – várták, hogy jöjjön értük a teherautó, de addig is kiköltöztették őket a tehénistállóba... Nagyapám pedig – már téli idő volt – beköltöztette őket a kisépület egy szoba-konyhájába. Pár nap múlva jött a községházáról egy illetékes és számon kérte, hogy a svábok miért laknak a kisépületben, amikor kint van a helyük? Nagyapám annyit kérdezett tőle: ez most az én házam, vagy a magáé? Mire a hivatalnok megvonta a vállát és elment. Az asszonnyal és lányával a hatvanas években találkoztam – maradtak a faluban rokonaik –, amikor hazalátogattak Németországból és eljöttek hozzánk, anyámmal összeölelkeztek, percekig sírtak. Keresték Sanyikát – bátyámat, aki éppen katona volt –, akivel ők akkoriban sokat játszottak, és aki mindig a Nyitrára akart menni…
Naszvad, az Érsekújvár melletti község 5128 lakosa közül 1930-ban (!) 4628-an magyarnak és 379-en szlováknak vallották magukat és volt pár zsidó család is.
Schleicher Vera Egy közép-európai életút című munkájában, igen kifejezően, így írja le a harmincas évek Naszvadját: „Naszvad Pozsonypüspöki nagyságú, színmagyar, színkatolikus falu volt, amely teljes elszigeteltségében (nem volt a vasúthálózatba sem bekötve, 12 km-t kellett gyalogolni Érsekújvártól) megőrizte népi hagyományait, például páratlan szépségű népviseletét, melyet akkor még mindenki hordott. Olyanok voltak vasárnaponként a naszvadiak, mint valami virágcsokor: a fehérrel vagy pirossal szegélyezett szoknyák, drága anyagból varrt pruszlikok, a nyakukban érmék. Házasodási szokásaik terén szigorú kasztrendszert tartó gazdag birtokos parasztok lakták a falut.”
Trianon és vele a csehszlovák impérium alá kerülés nagyon megrázta a falut és persze az egész Felvidéket. De élni kellett az életet, a földeket művelni, a terményt eladni, a boltban vásárolni, a gyerekeket nevelni.
A Masaryk elnök vezette csehszlovák állam, amely többpártrendszerű parlamentáris köztársaság volt – sok kínlódással, de voltak magyar pártok is –, a 30-as évek elején bevezette a nyolcosztályos elemi iskolát, és a mi szüleink már ezt végeztek, magyar iskolában, magyar nyelven, magyar tanítóktól, bár kötelező volt a szlovák nyelv tanulása is. Élénk kulturális élet volt Naszvadon, erről a szülők sokat meséltek. Színjátszó kör, fúvószenekar, dalárda, majd később KALOT, KALÁSZ és más egyesületek. Prága éléskamrája a Csallóköz és Mátyusföld volt, vagonszámra vitték föl a friss zöldséget, gyümölcsöt. Nagyapámék 1931-re új házat építettek, bár bevakolni nem tudták, mert közben kitört a világválság, és az egyik rokonnak, aki nem tudott törleszteni a banknak, nagyapám volt a kezese... (Nagyanyám beleőszült.)
És eljött 1938. november 8., a Nagy Nap, amikor Naszvad – és a Felvidék jelentős része – az első bécsi döntés következményeként visszakerült Magyarországhoz. A falu Újvár felé eső végén tömegek várták a magyar csapatok – egy kerékpáros raj – bevonulását, Lebó Sándor bácsi vezényletével ifjúsági fúvósok játszották el a magyar himnuszt. Megint magyarok lettünk, mondták a mieink és hetekig örömmámorban úsztak. Jó idők, magyar idők következtek, de lassan bekúszott a háború a mindennapokba, apám és sok barátja bevonult, majd kivonultak a Don-kanyarba... Előtte nagyapám 46 évesen még részt vett Észak-Erdély visszavételében, ahogyan ő nevezte. (Nem kellett harcolnia, a telefonvonalakat fektették le.)
A község és a családunk kisebb áldozatokkal ugyan, de a háborút átvészelte, pedig elég erős hadi mozgás volt arrafelé, átmentek a falun a németek és az oroszok is. Nagyapámék kertjében volt egy német repülő üzemanyag depó, s amikor jöttek az amerikai bombázók, rettegve ültek a konyhában. A németek is meg az oroszok is elvittek egy-egy lovat, apámékhoz egy német tiszt, később anyámékhoz egy orosz kvártélyozott be, de nagyanyám szerint rendesen viselkedtek.
Apám, a katona 1945 áprilisában szerencsésen hazatért, miután Pozsony külvárosában egy kozák lovas előőrs, vele és bajtársával felhúzatta két villanykaró közé a vörös posztós transzparenst. Nu, pasli, mondta a kozák és írt nekik egy hárommondatos menlevelet; azt hiszem a Jóisten köténykéjében voltak, az ugyanott lévő német katonák sajnos nem... És aztán jöttek a hírhedt beneši dekrétumok.
Már nagyobb gyerek voltam, amikor nagyapám – a magyar történelem házi tudója – elmondta, hogy Beneš csehszlovák elnök miatt kerültünk mi ide, mert 1945 után Csehszlovákia a magyar (és a német) kisebbséget bűnös nemzetnek nyilvánította. Állampolgári jogaikat elvették, a magyar nyelvet nem használhatták és a „legbűnösebbeket” elítélték, mint nagyapámat is, mert magyar pártban politizált és gazdasági elöljáró volt a községben 1938 után. És mivel a győztes nagyhatalmak nem értettek egyet azzal, hogy Beneš egyoldalú döntéssel kitelepítse a magyarokat (a németek esetében az egyetértés megvolt), ezért megkezdődött a felvidéki magyarok üldözése. A „szerencsésebbeket” egy batyuval a határon „átdobták”, sokakat Morvaországba deportáltak, mint anyai nagyapámat – háromszor is, de ő mindig visszaszökött. Ezt megelégelve végül a magyar állam 1946-ban megkötötte a csehszlovák állammal az ún. lakosságcsere egyezményt, amely szerint az innen önként Csehszlovákiába költöző szlovákokkal egyező számú magyar nemzetiségű állampolgárt volt köteles befogadni Magyarország. Az elején ez jól ment, de gyorsan kiderült, hogy nincs elég szlovák nemzetiségű magyar állampolgár, másrészt, akik innen átmentek, jóval kevesebb házat és termőföldet hagytak maguk után, mint amit a magyarok otthagytak. Felajánlották a csehszlovákiai magyaroknak, hogy tegyék le az állampolgársági esküt, akkor maradhatnak (reszlovakizáció), de ehhez sokuknak nem volt „kedvük”, így a mi családunknak sem. Nem maradt más hátra, mint átjönni, de az áttelepülők jó részét a közben kiürített sváb házakba tudták beköltöztetni. Mert őket meg innen üldözték el: kis közép-európai életkép a háború után...
Az egész rokonságunkat – kevés ottmaradó kivételével – sokfelé telepítették, Barcstól Rémen, Császártöltésen keresztül a nyíregyházi bokortanyákig. Előtte leltárt vettek fel az otthagyott vagyonról, az ingóságokat (állatokat, gépeket, terményt, vágott fát) hozhatták, a földet csak 15 holdig számították, és egy szerelvényen 3-4 család volt.
Naszvadról 580 családot, 2683 személyt telepítettek át Magyarország 45 településére, ami a falu lakosságának 58 százalékát tette ki. Összesen 76 ezer magyar, illetve 60 ezer szlovák cserélődött ki, a számok erősen eltérnek egymástól. Jóvátehetetlen lelki, fizikai és vagyoni károkat okozva ezzel több nemzedéknek. De a kitelepítések ki nem törölhető nyomokat hagytak a felvidéki településeken is, hiszen a magyarság egy igen aktív, életerős részétől fosztották meg azokat. De Naszvad ma egy igen jól fejlődő, magyar többségű kisváros, szeretek ott lenni.
Én 5-6 éves koromban szembesültem azzal, hogy egy kicsit mások vagyunk, mint a rémiek: nagyapámék kissé palócosan beszéltek, egy-egy régies szóval tűzdelve. A vezetékneveink se voltak „itteniek”, miközben – ez ügyben nagyanyám volt a hiteles forrás – több generációra visszanézve sem tudott senki más nyelven, mint magyarul. Nagyanyám sokáig jellegzetes sötét naszvadi öltözetben és szép rámás csizmában (megvan még) ment a templomba, aztán anyám levetette vele, mondván: mama, ez már nem divat. Nekem már nem mondták a gyerekek, mint a bátyámnak, hogy „cseszkó”, de megkérdezték tőlem, titeket miért is telepítettek át?
Sokáig nem értettem, mi itt a baj? Hiszen magyarok vagyunk és itt Magyarországon, ott meg Csehszlovákiában lennénk. De a szülőföld egy parasztembernek szó szerint értendő: a szülő és a föld. Mindkét ágbeli családom 250 éve élt Naszvadon... Nagyapámék csak 1956 után mentek nagynénémékhez, akik ottmaradtak, aztán mi többször is. Voltak sokan – főként az idősebbek –, akik sose mentek „haza” látogatóba, mások odaköltöztek Komárom környékére, hogy közel legyenek. Anyám egyszer csak azt mondta nekem valamikor a kétezres évek elején, amikor hívtam, jöjjön velünk, megyünk Naszvadra, hogy ő már többet nem megy „haza”, mert nagyon haragszik azért, hogy el kellett jönnie.
A naszvadiak itt jól beilleszkedtek, szorgalmas, dolgos emberek voltak, nemsokára otthon érezték magukat, szüleimnek sok rémi barátjuk akadt. Az áttelepült fiatalok diplomát, szakmát szereztek, fontos állásokba kerültek és házasodtak. Büszke vagyok rájuk. Márai Sándor szerint – ő már csak tudja! – „van egy felvidéki szellem, amely szerint a felvidéki ember mélyen keresztényi erkölcsű, nyitott és toleráns, együttműködő, szolidáris a gyengékkel, jól alkalmazkodik”.
A felvidékiek kálváriájáról 25 évig senki sem szólt.
Majd Maráz László kiváló rádiós dramaturg – ő is naszvadi és rokonunk volt – készített egy dokumentum-játékot, amelyet a háromnyelvű, Rémmel szomszédos faluban, Csávolyon vettek fel. Apámmal együtt (aki jó nótás ember volt) nagy szerencsémre én is ott lehettem. Egy felvidéki magyar legény és egy itteni bunyevác lány egybekeléséről szólt a darab (naszvadi lakodalmas), miközben végigkövettük a falu és a felvidékiek történetét, amely a megbékéléssel zárult. Ezt követően ismét egy negyedszázad telt el, amikor is Naszvadon felavattuk a Kitelepítettek emlékművét, rajta az írás: „Az ember elmegy, a szülőföld örök...”.
