gyász;feldolgozás;elengedés;segítő könyv;

„Volt merszünk tovább élni” – Egy gyászoló édesanya vallomása a legnagyobb veszteségről és a megtanult boldogságról

A halál az élet része, mégis tabuként kezeljük, nem beszélünk róla. A veszteség feldolgozása, a gyász természetes folyamat, bármennyire is fájdalmas. De vajon hogyan lehet jól támogatni azt, aki keresztülmegy ezen? Farkas Éva kislánya, Hanna másfél éves korában halt meg egy kezeletlen kórházi fertőzés miatt. Kevés súlyosabb trauma érhet egy embert, mint eltemetni a gyerekét. A tragédia feldolgozásáról, a felépülés útjáról szól Hanna-heg című könyve a Nagymáté Hanna Alapítvány kiadásában. A gyászolóból segítővé vált szerzővel és Singer Magdolnával, a gyászfolyamat szakértőjével beszélgettünk.

– Létezik könnyű veszteség, amit egyszerűen fel lehet dolgozni?

– Singer Magdolna (S. M.): Természetesen. A gyászunk rengeteg tényezőtől függ. Gyász lehet az is, ha nem személyt veszítünk el, hanem egy munkahelyet, vagy egészségkárosodást szenvedünk, és megtörténhet, hogy ezek mélyen megviselnek bennünket, ugyanakkor ha egy olyan hozzátartozó haláláról van szó, aki nem állt közel a szívünkhöz, esetleg sokat szenvedett, akkor hamarabb elfogadjuk, sőt akár megkönnyebbülést is érezhetünk.

– Mik befolyásolják a haláleseti gyász folyamatát?

S. M.: Vannak személyiségbeli tényezők, hogy valaki mennyire rugalmas, reziliens, mit hozott a gyerekkorából, milyen korábbi veszteségei voltak, és ezeket hogyan dolgozta fel. Az is számít, hogy aktuálisan milyen pszichés állapotban van, illetve hogy az illető, akit elveszített, hány éves volt, hogyan halt meg: váratlanul, vagy lehetett már számítani a távozására. Másképpen fogadjuk egy idős ember távozását, és másképpen egy kisgyermek halálát, ami ellentmond annak, amit a világ rendjéről gondolunk. A halálnem és a körülmény is lényeges, mert az öngyilkosság vagy egy jóvátehetetlen hiba, ami Éva esetében is történt, jóval nagyobb feladatot ró a gyászolóra.

– Utóbbiakat miért érezzük súlyosabbnak?

S. M.: Többek között azért, mert azokban az esetekben, amikor úgy érezzük, hogy közbeavatkozhattunk volna, számtalan kérdés merülhet fel: miért nem vettem észre az intő jeleket, mit tehettem volna, hogy másképp alakuljanak a dolgok, mi a saját felelősségem.

– Ilyen típusú kérdések önben is felmerültek? Mennyiben nehezítették ezek a gyászfolyamatot?

Farkas Éva (F. É.): A neveltetésemnek és személyiségemnek megfelelően reagáltam: alázattal kértem. Nehéz érzés, súlyos kérdés volt akkor és azóta is, hogy ha határozottabban kérek, és nem hagyom magam elnémítani, vajon hova futott volna ki Hanna története, vajon megmenthettük volna-e. Egy más karakterű anya nem így kért volna, és lehet, hogy hamarabb, komolyabb beavatkozást is elért volna. De én a mai napig így működöm, és ezt a tragédia sem változtatta meg.

– Mi változhat az emberben a veszteség hatására?

S. M.: Ez egyfelől szintén a személyiségjegyektől függ, másrészt attól, hogy a gyászoló meghozza-e a döntést, hogy önmagáért és a környezetéért, a szeretteiért felépül. De függ attól is, hogy kap-e segítséget. Itt elsősorban nem professzionális segítésre gondolok, hanem azt gondolom, hogy az emberi szeretetnek olyan hatalmas a gyógyító és megtartó ereje, hogy annál nagyobb segítség talán nincs is. Akadnak viszont, akik megkeserednek, irigyekké válnak, azt mondják egy gyermek elvesztésekor, hogy haragszom mindenkire, akinek él a gyereke. Ez szomorú, mert önmagát és a környezetét is megbetegíti. Semmiképpen nem szabad őt sem elítélni, inkább támogatni abban, hogy megfelelő segítséget kapjon. Aki viszont átgyúrja, átkínlódja magát a gyászfolyamaton, hosszú távon jobban jár, nemcsak azért, mert eljut a megbékélésig, hanem a személyisége is gazdagodik. Ez az úgynevezett poszttraumás növekedés, ami nem a traumának a közvetlen következménye, hanem a megküzdés ajándéka. Ez jelenik meg Éva könyvében is.

– Mi változott önben a tragédia hatására?

F. É.: A könyv megjelenésével már nem lehetett tovább rejtőzködni, ez a fajta lelki lemeztelenedés óriási kitettséggel és szorongással járt, hiszen életünk legnagyobb vesztesége, legszentebb történetünk kerül napvilágra. Hanna halálával megváltozott a szorongáshoz való viszonyom. Valamikori félelmeim értelmetlenné és értelmezhetetlenné váltak, látva, hogy a másfél éves lányom milyen bátran menetelt a halálba.

– Ezek után pedig született és felnőtt két gyermeke, akik most 19 és 16 évesek.

F. É.: Bárcsak minden, gyerekét vesztett szülő megtapasztalhatná azt, ami nekünk megadatott.

Nem én voltam a bátor, hanem az élet volt velünk kegyes és nagyvonalú. Teljesen abszurd módon, két héttel a tragédia után, várandós lettem. 

Ez valódi csoda volt. Innentől kezdve nem volt más opció, mint életben maradni. Nyilván tudathasadásos állapot volt, szinte lehetetlen küldetés egy növekvő életre fókuszálni, amikor alig néhány hete meghalt a lányom, és én csak őt szerettem, őt ismertem, ugyanakkor óriási esélyt kaptunk általa a felépülésre.

– Éva helyzete speciális volt sok szempontból, de általában a gyászolónak mire van szüksége?

S. M.: Ez rendkívül egyéni. A környezetnek azt szoktam mondani, hogy úgy kell viselkedni, mint egy táncnál: mozdulok a gyászoló felé, ő is mozdul, arra én reagálok. Figyelmesnek és empatikusnak kell lenni, mert az első időszakban a gyászolók általában nem szeretnek sem segítséget kérni, sem elfogadni. Ha erőszakosak vagyunk, amikor ő viszont visszavonulna és bekuckózna, azzal is hibát követünk el. Tapasztalatom szerint annak is szoktak örülni, ha valaki érdeklődik, mert akkor megtapasztalja a feléje áradó szeretetet, azt, hogy emberek veszik körül, hogy segíteni akarnak, és rajta múlik, hogy mit fogad el ebből. Sajnos azonban az emberek nagy tanácstalanságukban, mivel nem tudják, mit mondjanak a gyászolónak, inkább nem mondanak semmit. De ez a legrosszabb hozzáállás.

– Miért nem tudjuk, hogy mit mondjunk? Az élete folyamán mindenki megtapasztal valamilyen veszteséget, miért nehéz mégis jól segíteni a gyászolónak?

S. M.: Ennek sok oka van. Elveszítettük azokat a tradíciókat, amik megtartottak még ötven vagy inkább száz évvel ezelőtt. Akkor még a kisebb közösségekben, egy faluban, községben mindenki tudta a dolgát, egészen odáig, hogy például az ötödik házban lakónak az a feladata, hogy ebédet vigyen az özvegynek. Megvoltak az íratlan szabályok, tudtuk, mit kell csinálni. Most azzal, hogy a kórházakba került a halál, és nem otthon történik, a búcsúzás lehetősége is limitált lett. Régebben, ha valaki már haldoklott, akkor átjöttek a szomszédok, barátok, és elköszöntek. Gyerekkortól kezdve hozzászoktunk ehhez.

Ma már nem nagyon látunk halált, de nem látunk gyászolót sem, mert az erős ember ideálképe dívik. Sőt elvárás is a gyászoló felé, mondjuk egy munkahelyen, hogy ne terjessze a szomorúságát. 

Ezek miatt tanácstalanok vagyunk, hogy mit mondjunk, mi esne jól a gyászolónak. Az „őszinte részvétem” üres frázis, ezért azt nem merjük mondani, de egyebet meg nem tudunk. Az én tanácsom a környezetnek az, hogy nyugodtan fejezze ki a zavarát, és mindegy, mit mond, emelje fel a telefont, és mondja azt, hogy „fogalmam sincs, mit mondjak, meg vagyok rendülve, és ne haragudj, de nem tudom, mit kell mondani ilyenkor”. Ugye milyen emberi ez? Erre lehet reagálni. A gyászolónak pedig azt tanácsolom, hogy adjon magához használati utasítást: „Figyelj, nekem az a jó, ha most békén hagysz egy darabig.” Vagy „hétvégén rángass ki, kérlek, olyankor a legrosszabb”. „Arra lenne szükségem, hogy minden este felhívj, hogy beszéljünk, mert az este a legszorongatóbb.”

– Önöknél a környezet hogy reagált? Megkapták, amire abban a helyzetben szükségük volt?

F. É.: Mi akkor egy kisvárosban éltünk, és nehéz volt láthatatlanná válni. Stigmatizált minket a tragédia. „Itt jön a nő, akinek meghalt a gyereke.” Milyen színű ruhában van, mosolyog, nem mosolyog, milyen gyakran megy ki a temetőbe. Minden szem ránk tapadt, és ettől fulladoztam.

Az elején ugyan kényelmes volt, hogy a környezetünkben sokan megijedtek ettől a történettől, nem mertek hozzánk közelíteni, és inkább az elkerülést választották. Ugyanakkor fontos az, hogy a gyászolót nem szabad magára hagyni.

Az életünk folyamán elkerülhetetlen a gyász, meg kell tanulnunk kezelni. Ha túllépünk az üres frázisokon, és az együttérzés tényleges felajánlásokkal és tettekkel jár, az elképesztően nagy segítség. 

Bátran megosztani, hogy „nem tudom megszüntetni vagy levenni rólad a fájdalmadat, de tudd, hogy itt vagyok, és nem foglak magadra hagyni!”. A gyászolóról gondoskodni kell. Főzni egy levest és a küszöbén hagyni, ha nem szeretne senkivel találkozni, kiváltani a receptjeit, elvinni a kutyáját sétálni, bevásárolni rá. A gyászoló az életben maradásáért küzd, alig eszik, iszik, nem tud aludni, kezdetben ezeknek a szükségleteknek a kielégítését kell segíteni. Ránk például anyukám főzött, aki az unokáját vesztette el, és közben végignézte a lánya gyötrelmét, de pontosan tudta, ahhoz, hogy életben maradjunk, segítenie kell.

– Az ön történetében az is csodaszerű, hogy a férjével párként átvészelték ezt a krízist.

S. M.: Igen, sajnos igen magas százalékban válással végződik a családi tragédia.

F. É.: A férjem okos túlélő volt, hamar felismerte, hogy valakinek cselekednie kell, erősebbnek kell lennie. Nálunk én voltam akkor a gyengébb, és ő gondoskodott rólam. Arról, hogy egyek mindennap. Befestette a hajamat. Annak persze mindannyian megfizetjük az árát, ha nem jut elég idő vagy energia a saját gyászunkra.

– A Hanna-heg című könyve a trauma után jóval született. Az írás mennyiben segítette a feldolgozást?

F. É.: Hanna halála teljesen indokolatlan volt. Az életben maradásomhoz fontos volt, hogy ebből az értelmetlen veszteségből szülessen valami konstruktív.

Azt akartam, hogy örökké emlékezzünk Hannára. Ugyanakkor biztatásnak szántam a sorstársaknak, a felépülésünk történetével reményt akartam adni, megmutatni, hogy az életet újra lehet élni és élvezni. 

A könyv fontos útmutatás lehet a segítő szakembereknek és hozzátartozóknak is.

S. M.: A Hanna-heg nekem is elképesztően sokat adott. Felmerült bennem, hogy elég empatikus vagyok-e, elég jól végzem-e a dolgom. Hiába láttam rengeteg édesanyát, aki elvesztette a gyermekét, ez a szöveg eleven volt. Engem jobb segítővé tett ez a könyv.

F. É.: Az is megjelenik a könyvben, hogy mennyi dolgunk van még, emberileg és rendszerszinten. Magyarországon ma nincs támogató háló a gyászoló körül, csak ha elmegy, és fizet azért, hogy egy gyászterapeuta foglalkozzon vele. Hanna hajnali fél hatkor halt meg, az orvos közölte a hírt, majd kiürült körülöttünk minden. Mi Szegeden voltunk, és haza kellett utaznunk Makóra úgy, hogy meghalt a gyerekünk. Senki nem mérte fel, hogy milyen állapotban vagyunk, hogy képesek vagyunk-e erre. Bízom benne, hogy a könyvben felmerülő kérdések, megoldásra váró feladatok, hiányok megválaszolása érdekében értő párbeszéd, jó szándékú együttműködés indul össztársadalmi szinten.

Élet a halál után

A Hanna-heg című kötetben Hanna és családja története az édesanya őszinte szavai által kel életre, a borítót Hanna húga, Nagymáté Nádja készítette. Sorstársak számára vigaszkönyv, segítőknek gyászolók támogatásához útmutatás, a társadalomnak tükör, a hozzátartozóknak bátorítás, az orvosok számára felkiáltójel, egy anya kérlelése. A könyv a szeretet erejéről, az élet szentségéről, választásaink jelentőségéről, összeomlásról és újrakezdésről szól, arról, hogy van élet a halál után, és hogy a boldogság tanulható. A könyv bemutatója június 13-án 18 órától lesz a Magnet Közösségi Házban (VI. kerület, Andrássy út 98.), a részvételhez regisztráció szükséges. További információk: Nagymáté Hanna Alapítvány Facebook-oldala és hannahelp.hu