óceán;thriller;polip;

Ray Nayler: Az óceán szeme (részlet)

Pletykák terjednek egy hiperintelligens, veszélyes polipfajról, amelynek talán saját nyelve és kultúrája is kifejlődött. A tengerbiológus dr. Ha Nguyen bármit megtenne, hogy tanulmányozhassa őket. Ám a polipok véleményét senki nem kérdezte. És azt sem, hogyan szándékoznak reagálni a kialakult helyzetre. A közeljövőben játszódó, szépirodalmi thriller az öntudat természetéről szól, miközben elképesztő alámerülésre invitálja az olvasót az emberiség örökségének kincsei és roncsai közé. A kötet 2023-ban elnyerte a Locus-díjat a legjobb első regény kategóriában. Magyarul az Agave Kiadó gondozásában jelenik meg az Ünnepi Könyvhétre.

Éjszaka. A Ho Si Minh Autonóm Kereskedelmi Zóna harmadik kerülete.
A kávézó műanyag előtetőjéről patakokban csorgott a víz. Menedéke alatt konyhai kipárolgásokba és emberi beszédhangokba burkolt pincérek jártak az asztalok között gőzölgő levesestálakkal, jegeskávéval teli poharakkal és üveges sörökkel.
Az esőfüggöny mögött elektromos motorkerékpárok suhantak, akár a világító halak.
Inkább ne gondolj halakra.
Lawrence az asztal túloldalán ülő nő felé fordult, aki egy gerezd lime-ot húzott végig az evőpálcikáján. Az arca helyén az abglanz identitásvédő színkavalkádja örvénylett.
Mintha víz alatt lenne…
Lawrence körmei a tenyerébe vájtak.
– Elnézést… van másik beállítás ezen az izén?
A nő állított valamin. Az abglanz egy jellegtelen női arcra váltott. Lawrence ki tudta venni a valódi arc halovány körvonalait, a felszín alatt lebegtek.
Lebegtek…
– Általában nem használom ezt a beállítást. – Az abglanz rezgései érzelemmentessé tették a nő hanghordozását. – Az arcok nyugtalanítóak. A legtöbben a homályosítást kedvelik.
A szájához emelte az evőpálcikákat.
A tészta eltűnt a digitális álarc csillogó felülete alatt. Mögötte látszott egy másik száj és egy fogsor árnyéka.
Ne nézz rá. Csak vágj bele.
– Oké. A sztorim. Ezért vagyunk itt. Tíz… nem, tizenegy éve költöztem a szigetcsoportra. Előtte egy búvárüzletben dolgoztam Nha Trangban. Amikor megérkeztem, Con Daón csak két búvárbolt üzemelt: az egyik egy drága hotelben a nyugatiak számára, és egy másik, kisebb vállalkozás, de annak nem ment jól a szekér. Felvásároltam. Fillérekért. Con Dao álmos hely… alig lakják, kevés a turista. A helyiek szerint kísértetek járják.
– Kísértetek?
– Régen az egész sziget börtön volt.
A temetőkben ellenzékiek generációi fekszenek, akiket valamelyik kormány kínhalálra ítélt. Rosszabb helyen nem is indíthatnék vállalkozást, igaz? Meglehet. De arra jó, ha az ember csak talpon akart maradni, és megélni. Nyilván megvoltak a maga problémái… nem is kevés. Gyakorlatilag a Globális Természetvédelmi Parkhoz tartozik az egész szigetcsoport, mind a szárazföld és az óceán. Szigorúan tilos a halászat és a vadászat. Még egy ENSZ-hez tartozó jogvédő szervezet is előkerült évente egyszer, hogy írjon egy jelentést. De valójában mindig jártak halászhajók a szigetek között, belegabalyodtak a korallzátonyba a vonóhálóik, és ­ciánt meg dinamitot használtak. Ráadásul az összes parkőr korrupt volt. Még szép, olyan fizetés mellett? Kereskedtek teknőstojásokkal, a korallzátonyon élő halakkal, amire csak rá tudták tenni a kezüket. A helyiek is benne voltak: szigonyos halászat, szabadtüdős merülés kagylóért. Son, az asszisztensem szabadtüdős búvárként dolgozott.
– Ő most hol van?
– Már mondtam… fogalmam sincs. Megszakadt a kapcsolatunk a kitelepítés után.
– Ő volt magával a csónakban? Az incidens napján?
– Igen, épp rá akartam térni. – Kerülgetem, mint a forró kását. – A roncs egy acélborítású thai teherhajóé, hatvan méter hosszú. A huszadik század végén süllyedt el. Az egyetlen roncs Vietnámban, amelybe merülés közben be lehet jutni. Csak húsz méter mélyen fekszik, de általában rosszak a körülmények. Erős sodrás, alacsony láthatóság. Kizárólag olyan vendégeknek való, akik tudják, mit csinálnak. Nem sok ilyen turistával találkozni Con Daón, úgyhogy évek óta nem jártunk arra. Reggel merültünk. Holtszezonban. Gyenge, olyan kétméteres látótávolság mellett. De a fickó le akart menni egy roncshoz. Úgyhogy a vízbe ugrottunk, és elindultunk lefelé. Csak ő meg én.
Lawrence elhallgatott.
– Túldramatizálom ahhoz képest, hogy milyen volt. Pedig nem volt drámai. Rutinmerülés. Tintahalak és fekete lazacok ütköztek nekünk. Pocsék láthatósági viszonyok uralkodtak. Már majdnem elértük a roncsot, amikor úgy döntöttem, lefújom. De mire megfordultam, a fickó eltűnt. Ez normális dolog. Ilyen látási viszonyok között az ember folyton szem elől téveszti a másikat. Csak egy helyben kell maradni. Ha valaki keresni kezdi a többieket, könnyen eltévedhet. Viszont öt perc után aggódni kezdtem. Visszakövették az útvonalamat a teherhajó korlátja mentén. A fickó tudja, mit csinál, ezt mondogattam magamnak. Nem menne be a roncsba nélkülem. Meghibásodott a felszerelése? Úgy döntött, visszamegy a felszínre? Elindultam felfelé, arra számítottam, hogy odafent lebegve rátalálok. Odakiáltottam Sonnak a hajóban, megkérdeztem tőle, hogy látta-e. Semmi. Megint lemerültem. Éreztem, hogy kezdek pánikba esni. A lenti körülmények csak rontottak rajta: zavaros víz, teli homályos körvonalakkal. Halak úszkáltak az arcom előtt. Végül bementem a roncsba. Sehol máshol nem lehetett. Odabent már nem tartott sokáig megtalálni. Nem jutott messzire: a teste megakadt egy közlekedő alatt a központi rakodótérben. Egy seb volt a halántékán. A halak máris elkezdtek húsdarabokat kiharapni belőle. Felvittem a felszínre. Son az újraélesztés mellett kardoskodott. De én tudtam, hogy meghalt. Halott volt, amikor rátaláltam.
– Mit gondol, hogyan halt meg?
– Nem a seb miatt… az nem volt mély. Megfulladt, mert valami ellopta a szabályozóját, a maszkját, az oxigéntartályát, mindenét. Amikor elvették a felszerelését, biztosan pánikba esett, beütötte a fejét, és elvesztette az eszméletét. Maszk és szabályozó nélkül nem húzhatta sokáig.
– És a szabályozó? Az oxigéntartály?
A maszk? Megtalálta őket?
Az arc elmosódott fényképre emlékeztető érzelemmentessége, a módosított beszédhang színtelensége miatt Lawrence újra a szigeten érezte magát. Amikor újra meg újra el kell mondania a történetet. A parkőröknek, a rendőröknek, a riportereknek. Vádaskodás, hitetlenkedés – és végül a közöny.
– Nem találtuk meg őket.
– De átkutatta a hajót?
– Nem. Nem kutattam át. Erről hazudtam.
– Hazudott?
– Nem tudtam visszamenni. Azt mondtam a rendőröknek, hogy kerestük a felszerelését, átkutattuk az egész roncsot, de… nem így történt. Féltem tőle. Elmaradt a rendes keresés.
A nő hallgatott egy darabig.
– Értem. És utána mit tett?
– A konkurens búvárüzlet kihasználta a halálesetet, és elüldözte a vendégeimet.
A vállalkozásom kezdett tönkremenni. De végső soron nem számított. Három hónappal az incidens után megkezdődött a kitelepítés. Csak hogy tisztázzuk… örülök, hogy maguk megvették a szigetet. Most már leg­alább tudom, hogy meg fogják védeni. Ismerem Con Dao minden centiméterét: az összes elpusztított zátonyt, az összes, engedély nélkül kifogott halat. Így a legjobb. Hozzanak ki mindenkit, zárják le az egész szigetcsoportot. Őrizzék. Csak így lehet megvédeni. Az elsők között voltam, akik elfogadták az ajánlatukat, és eljöttem onnan. Bőkezű kárpótlás, tiszta lap. Talán szerencsém volt.

Talán. Ahogy az esőben elsétált a kávézótól, Lawrence már nem volt ebben annyira biztos. A tamarinduszfák susogtak a szélben. Az esőkabátja oldalán volt egy szakadás, és érezte, hogy a nedves folt terjed a ruháin, hűvösen hozzáér a bőréhez.
„Mit látott?” Folyton ezt kérdezték tőle – a parkőrök, a rendőrök, a riporterek. Mit látott?
Semmit. Nem látott semmit. De nem bírt szabadulni az érzéstől, hogy valami viszont látta őt.
És ez az érzés vele maradt. Örült, hogy elhagyta a szigetet. De nem volt elég eljönni – az érzés minden alkalommal visszatért, amikor az óceánra gondolt.
Con Dao volt az otthona – az első egész életében. A hajónál történtek ezt vették el tőle. Ezt a történetet akarta korábban elmondani. De a nő a DIANIMA-tól amúgy sem értette volna.
Tényleg a DIANIMA-tól jött? Egy szóval sem állította, nem igaz?
Nem számít. Lehet, hogy a DIANIMA-tól jött, lehet, hogy egy konkurens vállalattól.
A HSMAKZ-ben nyüzsögtek az ipari kémek, egymást érték a nemzetközi konspirációk.
Egy héttel ezelőtt elment Vung Tauba, az óceánhoz. Hónapok óta nem látta a vizet, arra gondolt, ideje újra úszni. De kijött az óceánból, mielőtt a hullámok a derekáig értek volna, kért egy italt a strand büféjében, aztán visszament a hotelszobájába, és idő előtt kijelentkezett.
Soha többé nem fog merülni.
Visszamegy az immár a harmadik kerületben lévő kis lakásába, és nézi, hogyan apad a DIANIMA „bőkezű ellentételezése”, miközben ő nem tud rájönni, merre tovább.
Kétsaroknyira a kávézótól rátörtek a görcsök, a járdára zuhant. Megállt egy motorkerékpár. Egy idegen keze a testén. Női hang.
– Jól van? Uram!
Látótere akár egy homályos alagút, megtelve esővel.
– Hívjon segítséget. Kérem. – Aztán meglátta a nő kezében a fecskendőt.
A motorkerékpárok elsuhantak, körvonalaikat eltorzították a motorokat és utasaikat fedő esőkabátok. Az eső Lawrence meredten tágra nyílt szemébe hullt.
Újra ott volt. A hajó. Zavaros víz, teli homályos körvonalakkal… elmosódott alakokkal, amelyeket az elméje folyton valami mássá formált…

                                                                                         Sepsi László fordítása

Ray Nayler

(1976) élete csaknem felét az Egyesült Államokon kívül töltötte a külügyminisztérium és a Békehadtest szolgálatában, ideértve egy időszakot az USA Ho Si Minh-városi konzulátusának környezetvédelemmel, tudománnyal, technológiával és egészségüggyel foglalkozó hivatalában. Jelenleg nemzetközi tanácsadóként tevékenykedik a Nemzeti Óceán- és Légkörkutatási Hivatal tengeri rezervátumokkal foglalkozó részlegénél. Írással a szabadidejében foglalkozik. Első regénye, Az óceán szeme 2022 végén jelent meg. Nayler azóta egy ökothriller kisregénnyel jelentkezett 2024 elején (Mamutrezervátum) – amit szintén megjelentet magyarul az Agave Kiadó. Jelenleg második regényén dolgozik.