A kormánypártok által kierőszakolt egyetemi modellváltás sarkallta emigrációra a regény elbeszélőjét, aki egyetemi oktatói és kutatói pályát tervezett magának, de a londoni és oslói évek „súlya” alatt, az állandó munka- és boldogságkeresés terhétől depresszióssá válik. Ön hogy éli meg magyarként az emigránslétet Norvégiában?
A regény fülszövegében a kritikus Görföl Balázs azt írja, az elbeszélő „sehol nincs igazán otthon, de sehol nem teljesen idegen”. A külföldi lét számomra ilyen. Egyik hónapban minden rendben van, a másikban úgy érzed, vissza kéne menni. Nincs olyan külföldön élő ismerősöm, aki azt mondja, hogy itt fogja leélni az életét, olyan is kevés van, aki azt mondja, a következő öt évben biztosan itt fog élni. Nem olyan világot élünk, ahol az ember könnyen válaszol arra a kérdésre, hol és hogyan látja magát öt év múlva. Ahhoz, hogy az ember ezt megtehesse, bizonyos körülményeknek adottnak kell lenniük.
A külföldi élet elején az ember gyakran besokall, sokan rugóznak azon, hogy diplomásként például milyen munkákat kell elvállalniuk, közben a nyelvet is tanulni kell, mert beszélni kell az adott ország nyelvét ahhoz, hogy a szakmájához közeli állást kapjon. A kettősség szavak szintjén is megvan: itthon és otthon. A család és a barátok hiánya visszahúz. Ők vannak a mérleg egyik nyelvében, a másikban pedig minden, amit ez a jóléti társadalom nyújt. A rendkívül erős szociális háló, ami itt körülvesz: hogy alanyi jogon jár a segítség, ha munkanélküli vagy, ha beteg vagy, hogy kedvesen bánnak és beszélnek veled, hogy munkavállalóként vannak jogaid, az erős szakszervezeti rendszer, hogy minden évben harcolnak a fizetésemelésért, és el is érik, hogy a reálkereset a lehető legnagyobb mértékben növekedjen, még mostanában, a magas infláció ellenére is; ezek óriási különbségek Magyarországhoz képest. Amikor csak „nyaralni” jársz haza, akkor Magyarország nagyon jó hely, a legutóbbi alkalmakkor azonban feltűnt, hogy az árak sok helyen már alig maradnak el a norvégiaiaktól, ez meglepett. Azt érzem, minél több időt töltünk kint, annál nehezebb hazamenni, a kulturális sokk visszafelé is létezik.
Hogyan került Norvégiába?
Elfogytak a lehetőségek körülöttem: két évig dolgoztam a Pécsi Tudományegyetemen tanársegédként, de nem tudtak tovább alkalmazni, az albérletünket épp felmondták, nem tudtam, mit csináljak, adódott egy lehetőség egy itt élő barátomon keresztül, és éltünk vele. Az akkori barátnőmmel, aki ma már a feleségem, mindent együtt értünk el itt. Viszonylag hamar találtunk munkát: én raktárosként, ő pincérként, béreltünk először szobát, aztán garzont, mentünk előre. Most egy általános iskolában tanítok angolt és társadalomismereteket. Ahogy látom, a többség így kerül külföldre: felveszi a kapcsolatot egy kint élő ismerőssel, akitől jó esetben kap segítséget.
Jelentek meg már novellái, verseket is írt, honnan jött a regényötlet?
Voltak a gépemen novellakezdemények és egy befejezett novellám is. A Covid idején elvesztettem a munkámat, akkor megnyitottam ezeket a fájlokat, és rájöttem, hogy bár nagyon különbözők, ez a nagyjából 30 oldalnyi szöveg mégis egyfelé tart. Arra gondoltam, összefésülhetném őket, lehetne belőlük egy regény. Reggelenként ezzel foglalkoztam, bővítettem őket, vázlatokat készítettem, mellette munkát kerestem, karrier-tanácsadásra jártam, ha adódott munkalehetőség, abban kipróbáltam magam. Nagyjából másfél év alatt készültem el a regénnyel.
Egyes szám első személyben mesél a néven nem nevezett főhős, aki ugyanúgy magyar szakot végzett színházi specializációval, élt Londonban és Norvégiában, mint ön is. Sok az egyezés. Tekinthető önéletrajzi ihletésű műnek?
Pécsett jártam egyetemre, sokan mondják, hogy a regényben könnyedén felismerhető a város. Tíz évig éltem ott, a mai napig kivételesen fontos az életemben, vannak ott megismert barátaim, ismerőseim, tanáraim és családtagjaim is. Londonban ösztöndíjjal voltam 2013 és 2014 nyarán egy-egy hónapot, évekig éltem Oslo belvárosában, és az elbeszélőhöz hasonlóan az érkezésemet követően egy ideig raktárban dolgoztam. Ezek az önéletrajzi elemek adják a történet alapját, és erre a vázra épül a fikció. Budapesten és Londonban sosem éltem huzamosabban, utóbbi esetében javarészt azt írtam meg, amit az ott töltött időszakban elképzeltem arról, hogy milyen lehet ott élni.
„Szabadságot akartam, és nem tudtam, hogy a szabadság boldogsággal vagy boldogtalansággal jár-e. Az ember mindig a szabadságot választja, nem?” – olvasható a hátsó borítón a regényben szereplő egyik mondat. Tudja már, hogy mivel jár a szabadság?
Ez a kiragadott mondat az elbeszélő dilemmája. Én az ő gondolatait nem mindig tudom vagy nem mindig akarom kommentálni. A szabadság, a boldogság nagy szavak, mindenkinek mást jelentenek. Az elbeszélőnek a szabadság fontos, de nem tudja, hogy mivel jár, és miután megkapja, a boldogságot is meg akarja szerezni. Sehol és mindenhol, itt és ott, mindig mozgásban, ez jellemzi az elbeszélőt. Szabadságot akar, megkapja, de abban egyedül van. Mégis próbál valamit kezdeni vele. Megválaszolhatatlan, hogy a szabadság vagy a boldogság a fontosabb, hogy létezhet-e egyik a másik nélkül, hogy mennyit engedj a szabadságodból, ha a boldogság azt követeli, hogy engedj belőle. Sokaknak esélyük sincs a választásra, nincs lehetőségük szabadon dönteni a saját életükről, mégis boldogabbak azoknál, akik teljesen szabadon élnek.
Pont az nem derül ki, hogy a főhős mit gondol ezekről.
Lehet, hogy nem derül ki, de talán nem is kell. A kérdésfeltevés, a dilemma a lényeg, az út, amit idáig megtett. A történet a végén oda érkezik meg, ahonnan elindult: ott ül a pszichológussal szemben, azt várja, hogy segítsen neki megoldani a helyzetet, amire egyedül eddig képtelen volt. Talán sikerül, talán nem, nem kapunk választ. És bizony lehet, hogy ez kicsit kényelmetlen, zavaró az olvasónak.
Olyan kulturális különbségek is kiderülnek a könyvből, mint hogy például a norvég nők nagyon máshogy fogadják az udvarlást, nem igénylik, hogy kinyissák előttük az ajtót, vagy a férfi fizesse a számlát.
Ezek kihívást jelentenek az elbeszélőnek, fel kell törnie a kulturális kódokat, mert magányos. A randizási szokásokról egy könyvben olvastam, megkérdeztem két norvég női ismerősömet, és azt mondták, ez valóban így van. A kulturális különbségeket fel kell ismerni, és el kell fogadni.
A regénnyel a háta mögött már íróként tekint magára?
Eddig úgy alakult az életem, hogy mindig írtam valamit. Gyerekkoromban La Fontaine- és Andersen-mesék végét írtam át, megírtam néhány szereplő háttértörténetét. Tizenkét évesen elkezdtem egy regényt is, néhány oldalig jutottam, aztán 16 évesen verseket írtam – akkor a romantikus és a szimbolista költők ragadtak magukkal, volt egy Rimbaud- és Verlaine-rajongó korszakom. Később az egyetemen szemináriumi dolgozatokat, szakdolgozatokat, tanulmányokat, kritikákat írtam, utóbbiak könyvekben és folyóiratokban jelentek meg. Könyvet is írtam már: A megtévesztés dramaturgiája című kötetem egy Martin McDonagh műveiről szóló értekezés. Mióta Norvégiába költöztünk, írtam néhány novellát, és most ezt a regényt. Döntsék el az olvasók, ez elegendő-e ahhoz, hogy írónak nevezzenek.
